Az anya is ember

Újabb páratlan nehézségek (n+152. rész)

Ákos hamarosan megtanulhat szotyizni, a két alsó középső foga után tegnap éjjel kibújt a két fölső egyes is. Egyelőre töröm a fejem, hogy mivel tudnám még biztatni a szotyizás lehetőségén, meg az adekvát bölcsességen túl, hogy ez az élet rendje (kösz), mert hát eléggé lógatta a nyálát orrát miatta. Rettenetes atrocitásnak élte meg az ügyet: éjszaka óránként kelt, és nem is akart visszaaludni, de ez még nem lenne példátlan, az viszont igen, hogy hangos zokogásban tört ki mindannyiszor, és még a vigasz (maradjál már csöndben, felébred a Borcsi) cicit is eltolta magától, mert ő most nagyon szenved. Ezt előadta vagy háromszor, mire szépen bekentem neki Dentinox-szal a púpokat, ami úgy tíz perc csöndet eredményezett, bár éjszakai pihenésnek mindenképpen kicsit karcsú. Aztán leesett, hogy itt keményebb anyagra lesz szükség, és benurofeneztem, amitől beállt végre a béke. Majd hat óra múlva újra.

Igazából ez a fogzási fájdalom nekem ismeretlen terep, persze Borcsi is nyáladzott, mint a Pavlov kutyája, bár ő, az ebbel ellentétben megszakítás nélkül, még az outfitjének is elengedhetetlen kiegészítője volt egy trendi partedli, vagy cowboy módra a nyakába kötött zsebkendő egészen fél évvel ezelőttig, amikor is tök egyszerre kibújt az utolsó három rágófoga, na, akkor egyszer felébredt éjszaka, és mondta, hogy kér inni. Amúgy kb. onnan tudtam, hogy jön a foga, hogy egyszer csak ott volt.
Ez a szegény kis Lütyő meg, az Ákos, minden egyes darabba külön bele akar halni. Anyósom vigasztal, hogy az apja volt ilyen, éjszakákat kellett a zokogó gyerekkel fel-alá járkálni, bár az is igaz, hogy csak a rágófogakkal, az elsőkkel azért ennyire nem gyűlt meg a baja, hú, de jó.
Végül is semmi baj, az ötödén már túl vagyunk (fogban), ha meg időben számítjuk, már csak alig két évnyi átalvatlan éjszaka vár ránk, a hülyének is megéri. Ezek után nagyon remélem, hogy vigyáz majd a kínkeservesen kinövesztett fogaira, majd meggyőzöm őt, hogy az édességnek csupán a látványa is élvezetes, bizonyítékom is van:

Borcsi, amint vagy húsz percen át megbűvölten bámulja Csipkerózsika kastélyát, valamint a jeleneteket a meséből. Avagy látogatás a szentendrei Marcipánmúzeumba. Jó program volt, ajánlatos.

Helló Lányok!

Jövő héten húzok wellness-elni. Igaz, hogy anyámékkal, de jó arcok, nem szólnak be, hagynak csajozni. Általában össze is jön, tízből tíz nő visszamosolyog, és legalább öt válaszol, ha szólok hozzá. Ezt csináljátok utánam. A fürdőgatyát is megvettük, és nem kicsit nézek ki benne jól. 

Ugye mondtam.
Igaz, állni még nem tudok kapaszkodás nélkül, de majd a felhajtóerő segít, és akkor én is nagyfiúnak látszom majd. Mondjuk beszerzünk egy karúszót, és akkor önállósíthatom magam, pl. anyám elengedheti a hónaljamat. Végül is az én koromban az embernek már jár a magánélet.
 

Menjetek ki a szabadba, mert itt a tavasz!

Az idő látszólag egy genny, de ez már akkor is a tavasz, és erre garanciát vállalok. Egészen biztos, hogy nem csak a túlélési ösztön dolgozik bennem ilyen erőteljesen: nekem bizonyítékom van. A tavasz (definíció) az, amikor önként kimegyek a teraszra, és szívesen elidőzök ott. Mondjuk ez nem ma volt, tegnap viszont, amíg a gyerekek aludtak (Ákos persze a teraszon), lelkesen megmetszettem a növényeket, kigyomláltam, átrendeztem a ládákat és cserepeket. Ezen azért mindig röhöghetnékem támad, hogy hét virágládányi földet gondozok nagy odaadással, anyámnak meg vadászlátcsövet vettünk szülinapjára, hogy ne kelljen kilómétereket gyalogolnia és órákat eltöltenie a határszemlével, persze csak esőben használja, különben a kedvenc tevékenysége földre szegezett tekintettel vizsgálni, hogy mi nő ki a földből, és hogy érzi magát a tő. Mostanában jól.

Egyébként már a múlt hétvégén is gyanakodtam a tavaszra, amikor a frissen kisült pizzát kint, a hintaágyon ülve fogyasztottuk el, mert kikívánkoztunk, de hát egy-egy verőfényes téli nap bármikor beesik, hűtöttem le a lelkesedésemet. Kedden viszont már egészen egyértelmű volt, hogy ez egy másik évszak, ugyanis nem tudtam bekönyörögni a gyerekeimet a játszótérről, de én legalább kivittem őket. Úgy látszik, mégiscsak maradt bennem valami érzék a természethez, mert a többi anyukának csak csütörtökre esett le, hogy némá, tizenöt fok van, ki kéne csapni a gyereket a szabadba. Na, itt bicsaklott meg az órákig hintázás projektünk, minthogy még a kerítésen is kiskrapekok lógtak, és úgy azért mégis csak pofátlanság.

Na, de mivel nekem leesett, hogy itt a tavasz, el is mentünk a szezonhoz illő lábbelit vásárolni Borcsinak, és szokás szerint az első darab, amit kézbe vettünk, nálunk is maradt, mert, hát nézd már, pont egy epermintás darab volt, micsoda mázli! És kapott Borcsi lepkés gumicsizmát is, mert az nélkülözhetetlen, úgyhogy ma tetőtől talpig vízhatlanban jött haza a bölcsiből, aminek örömére megengedtem neki, hogy az összes pocsolyába belegázoljon. Eleinte nehéz volt neki a pocsolyákat azonosítani, mert az szerinte egy malac a Duda és Pocsolya c. rajzfilmből, de aztán megegyeztünk a szó eredeti értelmében is. Úgyhogy eleinte lelkesen gázolt, minden tócsát külön megtisztelt a hosszan tartó figyelmével, megvizsgálta, körül járta, dédelgette őket, majd rugdosni kezdte a vizet, aztán rájött, hogy sokkal viccesebb nagyokat ugrálni benne, mert akkor izgin fölfröccsen a sár, és mindent belep, de mondjuk pont leszarom, mert a sícucc úgyis megy a mosásba, aztán a szekrény mélyére, lévén: TAVASZ.

Ja, és a rügy szó jelentését is megbeszéltük, és testközelből szemléltettem, valamint az uram vett egy robogót. Van még valakinek ellenvetése?

Ezt a bejegyzést Pankának ajánlom, vigasztalásul :)
 

Ákos szopik (bejegyzés, amelyben háromszor is szerepel a mellbimbó szó)

És az mennyire cuki már, amikor Ákos, mielőtt bekapná a mellbimbómat, gyengéden megfogja, és két-három percig bensőségesen, kedves hangon elbeszélget vele.

Ez a közvetlen viszony persze azt is megengedi (sőt megköveteli), hogy ha végzett, kíméletlenül megharapja az előbb még dédelgetett mellbimbót. Egy hangulatember a fiam, opportunista, bizantinista, a mellbimbók fekete özvegye.

Ákos szeme

Ma megvizsgáltattuk Ákos szemét, fülig érő szájjal jöttem ki a rendelőből, aztán lassan leesett, hogy át vagyok verve, ettől a doktornőtől még a bubópestist is megvásároltam volna saját használatra, és elégedetten távozom, olyan pozitív személyiség volt, Ákos szeme viszont nem annyira pozitív, bár mégis, pluszos dioptriás, távollátó, meg asztigmiás, de legalább "egyelőre" nem kancsalít, és nem kap szemüveget, végül is semmi baj, megnyugtattak, hogy semmi baj, lát mind a kettővel (hurrá!), és nagyon szépen korrigál, sőt, akár ki is nőhet minden eltérést, magamra vessek, minek viszek el egy héthónapos babát vizsgálatra (mert be vagyok szarva a genetikától), ha nem bírom a tartós stresszt, úgy egyéves koráig, akkor jön a következő vizsgálat, és majd megmondják, hogy mi lesz. Ennyit tudunk.
Cifra káromkodás.

Sírás lesz a vége

(Borcsi megkért, hogy szedjem ki a vakondot a szekrény mögül. Letérdelek, elhelyezkedek a megfelelő pózban, és nyújtózkodva próbálom elérni.)

B. - Csak be ne szoruljon a fejed. Mert akkor nem tudjuk kiszedni, és sírás lesz a vége.

(A röhögéstől sokáig késett a siker.)

Sebgyógyítás

- Anya, ragasszuk le a bibimet!
- Jól van drágám, hol a bibid?
- Itt, az ujjamon.
- És mi történt az ujjaddal? Megharaptad?
- Igen.
- És miért haraptad meg az ujjadat?
- Mert kis gonosz vagyok.

(Aztán azt reklamálta, hogy az ujja tövét ragasztottam le, amikor neki "kupak" kell az ujja hegyére, de mondtam neki, hogy ahhoz nem jó helyen harapta meg. Nem korrigált, biztos azt gondolta, hogy nem ér annyit.)

Csak hogy megmaradjon az utókornak

Borcsi japánul, és a másik szobából is tud gondolatot olvasni.

Kezdődő ízlésficam

Borcsi (3) ma azzal a kéréssel állt elő, hogy születésnapjára egy nagy söprűt vegyek neki. Egyébként angyalarcú a gyerek, nem boszorkányféle, amúgy is, mit akar egy söprűvel, ott a porszívó. Azt mondja, söpörni.

Ütős válasz. Bár felfoghatnám kritikának is, de annál jobban szeretem magam, úgyhogy elvetettem azt a lehetőséget, hogy esetleg nincs megelégedve a lakás higiénia szintjével, és milyen jól tettem. Pedig néha elég rosszul esett, hogy port töröl nagy lelkesen,  hát hol vagyunk, Sri Lankán, hogy apró és fürge gyerekujjaknak kell elvégezni a munkát?

Azt sem tudtam nem észrevenni, hogy a gyerek minden este kitakarítja a kádat a piros, elefánt alakú szivaccsal,  és egész hosszan képes ezzel eljátszani. Én ezt nem nagyon értem, mert bár kezdek mániássá válni (van egy csúszómászó féléves is itthon, ugyebár), a fürdőszoba takarítás nekem örök ellenségem, különben is, tőlem biztos nem örökölhette a tisztasághisztit, mert szerintem a takarítás csúnya, piszkos munka, ráadásul muszáj, ami még gusztustalanabbá teszi. Ma viszont rájöttem Borcsi motivációjára, nem hiába vagyunk együtt folyamatosan negyedik napja, mert beteg. Akkor lángolt fel benne a portörölhetnék, meg a söprűbirtokolhatnék, amikor éppen a Hófehérkét nézte.

Ezek a Disney hercegcsajok állandóan sikálnak, de főleg a két kedvence, a Hófehérke, meg a Hamupipőke (előbbiben cuki törpék, utóbbiban beszélő kisegerek vannak, hangosan szokott kacagni rajtuk),  és leesett, hogy  őket utánozza. Mert Borcsi alakulóban lévő értékrendje szerint biztos trendi dolog a takarítás, ha ezek a szupernépszerű spinék is állandóan ezt csinálják.

Szólnom kéne neki.

(Egyébként a ruha nem tartozik szorosan a mai outfithez, azt csak a hercegnős film nézéséhez kellett fölvenni. A Belle-es zokni viszont annál inkább.)

Etetés

Alighanem Ákombákommal nem fogjuk egy évig kihúzni a szoptatással. Harap.

Méghozzá gyakran és erősen. Először nagyon cukinak találtam, hogy a másfél fogával megharapja a mellbimbómat, majd huncutul rámvigyorog, kiröhög tulajdonképpen, így aztán én is nevettem. Ma viszont már egyáltalán nem találtam viccesnek, hogy bármikor megpróbáltam őt mellre tenni, semmit se szopott, csak harapott, nagyot, fájdalmasat. Próbáltam figyelmeztetőleg rászólni, erre képen röhögött.

Lehet, hogy ezt én szúrtam el, hiszen miért is akarna szopni az ember fia délután egykor, amikor előtte tízkor bevágott egy akkora adag sütőtököt, amekkorával narancssárgára lehetne festeni egy szobát. Egy óra múlva megint megpróbáltam mellre tenni, megint semmi, csak harapott, és röhögött. Aztán uzsonnára megevett egy üveg őszibarackos pulykát, de vacsorára már óvatos voltam, mert gyerekdoki tanácsa ide vagy oda, ha én beleeresztem Ákosba az egész adag tejpépet, amin felbuzdulva megint elszabotálja nekem a szopást, én szétdurranok. Na jó, csak a mellem, de az pont elég.  Úgyhogy gyakorlatilag kiéheztettem szegényt, így szó nélkül hajlandó volt elfogadni végre az anyatejet, a csecsemők hivatalos táplálékát, hurrá. Pedig jó fej voltam ma a tej ízesítéssel: kevés kávét ittam, és becsavartam két rúd rétest, nem így indult, de túl finomra sikerültek, különösen a túrós, aminek a tölteléke a tegnapi palacsintából maradt, mégse kellett a tejem a gyerekemnek, végül délután sütöttem még egy rúd rétest a Pének, nehogy süti nélkül maradjon szegény, azt is becsavartuk vacsorára. Közben meg arról ábrándozom, hogy ha Ákos mégis önként lemondana a szopásról, akkor én elkezdhetnék fogyókúrázni végre, megszakadok a röhögéstől, mi ez, ha nem önátverés.

Amúgy meg bírjuk már ki ezt a négy és fél hónapot, nem lenne az jó senkinek, ha Ákos nem szopna, én keverhetném neki a tápszert éjszaka  meg hajnalban, neki meg nem jutna elég immunanyag, meg most is, míg ezt a posztot írtam, mi történt? Borcsika zokogva és remegve ébredt, rosszat álmodott szegény, felnyaláboltam, kihoztam a gyerekszobából, ölelgettem, ringatgattam, vigasztaltam, viszonylag hamar meg is nyugodott, de Ákos már felébredt közben, és csak mellen tudtam visszaaltatni, szóval jól gondolja meg, hogy mit mar el magától, magát a vigaszt. Az meg micsoda butaság lenne már, hogy: én nagyfiú vagyok, már nem szopok. Csak éjjel.

Folytatódik a kiképzés

A következő korszakos nóvumokról tudok beszámolni a mai nap krónikájából: Ákos először is határozottan mászik, kukacmozgásra hajazva, felemelt popsival, meg-megállva, de métereket halad. Ilyenformán bejutott a konyhaasztal alá, ahol is a félhomály dacára észre vett egy kókuszreszelék darabkát, és elkezdett vele ügyesen játszani, ami apróságnak tűnik, nekem viszont a lelki teherlerázás élő aktusa volt. Egy hét múlva ugyanis visszük őt szemészhez, biztos, ami biztos, mert a genetika elég makacs dolog, és hát nem kizárólag előnyös tulajdonságokat kódoltunk a gyerekbe. Az egyik házi teszten már korábban is átment, aminek lényege, hogy rámosolygok a lakás másik végéből, ő pedig adekvát válaszként, és távolra sasszeme bizonyítékaként visszamosolyog.
Ez a kókuszreszelék birizgálás is éppen jókor jött, mert már kezdtem magam teljesen bepörgetni, basszus, mindig is mondták, hogy azért dolgozik olyan kevés gyerekszemész a rendelőintézetekben, mert ebből a szakmából fényesen meg lehet élni magánpraxisban, de még milyen fényesen! Magánrendelőbe is két hónapra előre kaptunk időpontot, szóval volt időm gondolkozni és pörgetni magam, meg figyelni, figyelgetni a gyereket.  Legfőbb ideje, hogy a szakember véleménye végre kisöpörje az agymból azt a sok hülyeséget, amit beképzeltem az elmúlt két hónapban, bár kókuszreszelék barátunk is sokat dobott az ügyön. Egyébként nem vagyok egy parás típus, de gyerekeimmel kapcsolatban az anyatigrisség ezt hozza ki belőlem, bocsánat. 

A harmadik rendkívüli újdonság, és haladás pedig, hogy a kicsi gyermek végre határozott érdeklődést, sőt tetszést mutatott az emberkaja iránt, gyakorlatilag kinézte a kezemből a banánomat, úgyhogy apró darabokban megkapta, szakszerűen megrágta a fogatlan ínyével, és elfogyasztotta. Ezután pedig becsavart egy méretes adag sütőtököt, olyan ügyesen cuppogta le a kiskanálról, mintha egész életében ezt csinálta volna. Természetesen a végletesen hurráoptimista természetem máris a világbékét vízionálja, meg az egyéves korára anyatejmentes táplálkozást, úgyhogy mostantól ki is veszek az étrendjéből egy szopást, méghozzá az uzsonnát, elkezdődött, elkezdődött.

Sajnálatos hír viszont, hogy Borcsi megint csúnyán köhög, próbálkozom még a sárkányfüves praktikáimmal, mint hagymatea és kamillagőz az ágya végébe, de ha az se segít, kénytelen leszek a Tündérkeresztanyját is bevonni az ügybe. Bár nem is várok vele, hanem HELP!

Így mulatunk mi

Az életünk egyre veszélyesebb, Ákos például megtanult helyet változtatni, és bár nem túl hatékony még, mindenképpen látszik a haladás, mármint az övé. A technikája elég rendhagyó, a két kéz, két láb tempót alkalmazza, ami nedves közegben, pl. vízben a pillangóúszásnak felel meg.
Egyelőre három dolog tudja rávenni, hogy fejvesztve alkalmazza is a tudományát:
1. a piros papucsom,
2. a szőnyeg széle
3. a Borcsi kezében lévő könyv / játék.
Természetesen rágás, és pempővé csócsálás céljára kell megkaparintani mindhármat, ezért mindhárom tabu, tilos. Viszont nincs is annál viccesebb, amikor a szélsebesen közeledő Ákost távolabb tesszük, erre mint aki rugóra jár, eszeveszett tempóban újra nekilát a távolság leküzdésének a fent már ismertetett mozgáskultúrával.
Azért biztos, ami biztos, a papucsomat már nem hagyom a közelében, a szőnyeget pedig körülragasztottuk költöztetődoboz szalaggal. A két gyerek meg előbb-utóbb úgyis össze kell, hogy hangolja a játékát, úgyhogy a gyakorlás hetei jönnek most. Gondolom, ez  már nem lesz annyira vicces, tekintve, hogy Ákos egyelőre tényleg csak orálisan képes a játékra, ami semmiképpen sem kompatibilis a Borcsi mostani aktivitásával. Sebaj, majd megtanulják. A Pé persze percenként frászt kap, szerinte minden koszos, apró, kemény, vagy más miatt életveszélyes Ákosra nézve, ami lehet, hogy részben igaz is, én mégis arra bazírozok, hogy
1. látom, hogy mit csinálnak, és végszükség esetén beavatkozom,
2. több gyerek is életben maradt már annak dacára, hogy van egy idősebb testvére, hogy csak a saját példánkat említsem.

Posztunk további részének pedig Borcsi lesz a főszereplője: ma volt a bölcsis farsang, jelmezbállal egybekötve. Borcsi természetesen királylánynak Eperkének öltözött, ez nem is volt kérdéses.

Idén minden rendben volt, a gondozónője azonnal felismerte, hogy kiről van szó, nem úgy mint tavaly, amikor a helyettes a Harisnyás Pippinek öltöztetett gyerekemről úgy adta át az infót a délutánosnak, hogy valami harisnyás csirke.
Vittünk süteményt is, tegnap sütöttük családilag nagy lelkesen, én mindenképpen valami szörnyűséget akartam, ami bejön az egymétereseknek, és ettől semmi se tántoríthatott el, olyan is lett a végeredmény.

Muffin alapon (muffintop levágva) meggy- (rózsaszín) és mandulaaromás (zöld) cukormáz, rajta gumicukor. Hát, az ízén felül volt egy (háromféle) állaga is, ami eléggé elütött a hétköznapitól, sőt a kellemestől is, viszont a látvány kiváltott némi ovációt a bölcsisek körében. Végül azt mondtam mindenkinek, hogy ez van, ez a süti illik Eperkéhez, amivel nem is lódítottam nagyot, bár mindenképpen improvizáció volt, mert otthon ezt nem gondoltam át, már megint ösztönből cselekedtem helyesen, amikor erre a borzalomra esett a választás.

A buli állítólag jól sikerült, táncoltak (ja, zenét is vittünk, jó móka volt, reggel egyik kezemmel a szánkót húztam, amin Borcsi utazott, a másik kezemben a partykellékek voltak kosárban, a tökömön meg viharlámpás), nassoltak, buliztak, Borcsi pedig bejelentette az igényét, hogy máskor is akar Eperke lenni, amit ajánlok is neki, amennyit dolgoztam azzal az epresen szép kalappal. 

Egyébként mindez nem azt jelenti, hogy pályázom a legjobb anyuka és legösszeszedettebb ember szerepkörre, tegnap például rendkívül csalódott voltam, mert nem jött a pedikűrös, várakozás közben be is aludtam a kanapén, hasamon az Anna Kareninával. Aztán felhívtam a lányt, hátha egyeztethetnénk egy másik időpontot, de nem vette föl a telefonját. Már éppen temettem a kapcsolatunkat, amikor mégis visszahívott, és jelezte, hogy fel a fejjel, ma viszont biztosan jönni fog, mert azt beszéltük meg. Úgyhogy ha hülye is vagyok, legalább most már szép a lábam.

Ákos héthónapos

Hát szöveg az nem sok lesz, mert elszállt, és olyan isten nincs, hogy én kétszer megcsináljam ugyanazt, de majd akkor képek.
 

Tesók. Szeretik egymást

Apával

Első vacsora

Főleg így telnek a napjai

Fürdik

És még azt szeretném mondani, hogy éjszaka már csak egyszer ébred fel, úgyhogy azóta alszunk. Imádnivaló, tündéri örömgyermek.

A frizura maga

Hírkövetésként jelzem bulvárosan, hogy az új hajam beáll magától, nagyjából irányba állítom a tincseket az ujjaimmal, és kész. Azóta minden este lelkesen hajat mosok, olyan vicces érzés rövid tincseket simogatni, meg fél deci helyett mogyorónyi sampont használni. Ezen kívül hírértékű, hogy tegnap a hajvágás aktus után először felporszívóztam a lakásban. Kíváncsi vagyok, hogy hány hétig fogok még itt-ott fél méteres hajszálakra bukkanni, ma még olyan volt a helyzet, mintha mi se történt volna.  

Emellett bár a diákigazolványkép-fotózás szempontjából a technikát hittem a leggyengébb láncszemnek, kiderült, hogy sokkal nehezebb lelkileg ráhangolódnom, hogy full sminket csináljak magamnak, különös tekintettel az alapozó használatra. Amúgy minden nap kifestem magam minimálban, de az alapozóról, meg rúzsról leszoktam, amióta fő tevékenységként hurkás babatestrészeket puszilgatok naphosszat, minek kenjem rájuk!? Na, de ne szaporítsuk a szót, fotók:

Mostantól rövid frizurás nő vagyok

Levágattam a hajam, elég brutál változás, hátközépig érő barnából lett tök rövid barna. Szép barna, nem festetek. Amúgy nagyon vagány, kb. három perc alatt szoktam meg és szerettem bele, bár a Pé azóta Pistinek hív.

A frizuráról ennél részletesebben nem tudok írni, levágta a fodrász, szerinte marha jól variálható, egy csomó módon fésülhető, én meg néztem a tükörben, tetszik, de úristen, mit fogok én ezzel csinálni? Úgy álltam ott, mint amikor először beléptem a facebook-ra (két éve), hú, van benne egy csomó lehetőség, csak nem tudom, mi, mert én ehhez nem értek. Ez azóta se változott, és hajfronton se vagyok túl képzett, nekem mindig hosszú, vagy félhosszú volt, amibe csattot meg gumit lehetett tenni, ebbe meg habot, vagy vaxot, mi az egyáltalán? Biztos próbálgatni kéne, na, akkor jöttem rá, hogy kíméletlenül számítógép függő vagyok, amikor elterveztem, hogy beszkennelem a fejem, és ott variálom majd a hajamat, ahelyett, hogy a tükör előtt, bár a függésemre már akkor is gyanakodtam, amikor a neten akartam megnézni arra a kérdésemre a választ, hogy vajon terhes vagyok-e (három és fél éve). Próbálgatnom kéne tehát a tükör előtt, csak nem most nem lehet, mert igazolványképet kell feltöltenem az egyetemnek, mert jelentkeztem, de csak holnap lesz hozzá együtt minden (ti. elem a fényképezőhöz) addig nem kéne elszúrni a frizurámat (Pistit), lehet, hogy soha nem lesz már ugyanilyen. 

Bár valószínűleg mégis. Közöltem a fodrásszal, hogy középhosszút szeretnék, mire mondta, hogy jó, de inkább rövidet. Mondom, oké, te vagy a szakember (bár előző nap a nővéremmel ötlötték ki a frizurát). Viszont nem vagyok hajlandó keményre fixálni meg szárítgatni, belövögetni, sőt azt se tudom garantálni, hogy havonta vissza tudok jönni. Bólintott, vágott, harminc centi alapból szevasz, majd a finommunka, aztán hadonászott fölötte kettőt a hajszárítóval, de semmi körkefés bohóckodás, csak az ujjaival turkálta, még egy kicsit csitt-csatt az ollóval, és kész is volt a frizura, gyönyörű.

Amúgy Ákombákom tisztára megsértődött rám, mert a fodrász okán a délelőttöt nélkülem, pusztán Apával, Nagyanyóval, Borcsival és egy unokatestvérével kellett túlélnie, és délután is aludtam vagy két órát összefüggően, amit szintén a Nagyanyó felügyelete alatt vészelt át nagy vidáman, az önző anyjának ma jutott eszébe kompenzálni mindenért, hát minek az ilyennek gyerek?

Előbb-utóbb ide is helyezek majd egy fotót, a fent említett feltételek teljesülése után.

A nehéz élet éve

Az életünk továbbra is egy túlélőtúra, vannak ugye ezek a betegségek, most éppen a Pének arcüreg gyuladása, mikor kit ér el, már reflexből befordulok a patikába, ha előtte visz el az utam. Aztán jött ez a havazás, amin én nem szeretek sopánkodni, mert mikor essen a hó, ha nem télen, de most tényleg, ne rökönyödjünk már meg, ha télen téli időjárás van. Hanem viszont aki próbált már babakocsit hajtani térdig érő hóban, az sejti, hogy miért érzem ezt most mégis kihívásnak, avagy a kertváros visszavág. Mert itt aztán nincs elhányva a hó minden talpalatnyi területen, és néha úttalan utakon kell járni, a múltkor a rendőr javasolta a saját szájával, hogy menjek az úttesten a babakocsival, csókolom, és oda hogy jutok ki a félméteres hótorlaszon át?

A minap is történt, hogy a helyi ingatlanadónak lejárt a bevallási határideje, hát mikor tudom meg az ilyesmit, nyilván az utolsó nap. Mindegy, elkészítettem a bevallást, szorongtam egy sort, nehogy erre a lakásra is rámérjenek egy jólesőt, aztán elindultam a babakocsival a térdig érő hóban ide a szomszéd utcába, az önkormányzat ügyfélszolgálatára. Olyan húsz méteres sor állt az ajtó előtt, csupa nyugdíjas. A kedves nénik a sor végén felcsattantak, hogy nehogy már egy ekkora babával itt ácsorogjak a hóban, menjek csak előre. Hát jó, ők mondták. Előre is toltam a kocsit, ahol is a nyugdíjas bácsik felvették a sajtópofát, és hangos köszönésre, meg "bocsánatelnézést, utat, ha szabad, megengedik ugye!" kérésre jól felismerhetően a seggüket fordították nekem, gondoltam, ez nemet jelent. Sebaj, sietek, mert oda kell érnem Borcsiért a bölcsődébe, úgyhogy a fél méteres hóban úgy fél óra alatt szépen eltoltam a babakocsit az ügyfélszolgálatnál háromszor olyan távol eső postára, ahol soron kívül, bár 320 forintért feladhattam a bevallásomat. Jó biznisz volt.

Ma meg jöttünk haza a bölcsiből (két gyerek, babakocsi, számtalan vargabetű, mert a sok helyen még szűzhó könyörtelenül az utunkat állja), nagy nehezen hazaverekedjük magunkat, liftbe be, hatos gomb megnyom, ajtó csukódik, és ebben a pillanatban villany le, áram el, mi meg ugye bent a liftben. Na, ekkor kicsúszott a számon, hogy bassza meg a ló, Borcsika meg is kérdezte, hogy anya, miért bassza meg a ló? Mondom azért, mert beragadtunk a liftbe, és azt se látom, hogy melyik itt a vészcsengő, de ha meg is találnám, akkor se mennék vele sokra, mert nincs felügyelet, nincs bekötve sehova, talán ha hazajön a szomszéd néni, meghallja, és megment. Na, de akkor határtalan kreativitásomban elkezdtem feszegetni az ajtót és kinyitottam, majd komótosan kiszálltunk, még jó, hogy nem az ötödik és a hatodik emelet közt ért minket az áramszünet. Úgyhogy babakocsit lent hagytam a folyosón, Borcsit fellelkesítettem, hogy most akkor megnézzük, hogy milyen magas is a házunk, magamhoz öleltem Ákost, és felsétáltunk a hatodikra. Amúgy jártam már így, hogy nem működött a lift a vadiúj építésű házban, kizárólag terhesen, szülés előtt, illetve két gyerekkel esett meg ez velem. Aztán felértünk, csapmeleg vízben megmelegítettem Borcsi tejét, sajnálkoztam, hogy nem tudok ebédet főzni az uramnak, ilyenkor jön az különösen jól, hogy egyáltalán nincs gáz a lakásokban, és még a radiátorok is kihűlnek, a melegvízzel együtt. De azért a lényeget anélkül is sikerült megoldani: az alábbi képen látható, amint a telefon töltődik a laptopról, ebéd helyett szendvics készült, a kávé pedig a bambusz ételmelegítőn próbálja elérni a kívánatos hőfokot.
 

Végül pedig beadtuk a derekunkat, és elmentünk inkább szánkót venni. Az ötödik helyen sikerült is, esti mesénk ma ezt a kilátástalannak tűnő küzdelmet elevenítette meg még egyszer, mintegy traumafeldolgozásilag. A többi nem érdekes.