Az anya is ember

Ákos énekel

Muhaha videó

A Nap Gyermekei lettünk

Idén alighanem minden együtt áll ahhoz, hogy már május közepén olyan barnák legyünk, mint más évben augusztus végére (mission completed): süt a nap, van szabadidőnk, na jó, hétvégénk, és tökjó helyen lakunk, úgyhogy van kedvünk és programunk is kimenni. Igaz, hogy ez csak olyan taxisbarnaság, ahol nem fed póló és szoknya/nadrág, mert a strandoláshoz azért még nem vagyunk elég bátrak, de van, aki igen, ma például hárman is fürödtek a Fertőben Rusztnál, saját szemünkkel láttuk, vac-vac. És most el fogom mesélni a hétvégénket, jó volt, meetsopron.

Leginkább party-ban voltunk, gyerekzsúrban, kettőben is, hát elég jó arcok a lányom tökmag ovistársainak a szülei.

Aztán voltunk bodzát szedni, eleinte én Brennbergbányát akartam célba venni, de végül inkább Fertőrákos felé indultunk, a Mithrasz-barlang felé vezető úton, ami az autóforgalom elől elvileg el van zárva, csak gyalog, de főleg bringával lehet rajta menni, meg azokon az elektromos kisautókon. Mi gyalog vágtunk neki, mert sejtettük, hogy legfeljebb a Nemzeti Parkhoz tartozó állatokig jutunk el, szürke marha, mangalica, miegymás, de a kosarunk már addig is meg fog telni csipkerózsával, bodzavirággal és pipaccsal. Utóbbi kötelező szedmény most nekünk, mert hagyományőrző Tarsolylemezke csoportban az a hír járja, hogy Szent László király itt jár köztünk, a lova táltos ló, és parazsat eszik, de hogy a gyerekek is meg tudják fogni a parazsat, pipaccsá változik, szóval ahol pipacs van, ott a Szent László járt, vili? Úgyhogy szedtünk egy csomó pipacsot is, meg boncoltattam is Borcsival pipacsbimbót, mert azt én gyerekkoromban imádtam, kivasalni a gyűrött szirmokat. Aztán megérkeztünk az állatokhoz, döbbenetes, hogy tavaly óta mennyit fejlődött a tanya. Készítettek egy játszóteret a kerítésen belül, és bezártak pár kis kecskét is, hadd simogassák a kölkök (Ákos menekült), de szerencsére nem sikerült úgy teli zsúfolniuk, mint a pesti állatkert kecskesimogatóját, ahol állandóan azon paráztam, hogy jajistenem, ezeken a kiskecskéken még ott lóg a köldökzsinór, mikor pusztul bele a megpróbáltatásba szegény. Itt szerencsére nem volt ilyesmi, volt viszont lósimogató, már ha odajött a ló a korláthoz, de nem volt neki kötelező, meg a szamárnak sem. A rackajuhok pl. az árnyékban heverésztek, de azért látótávolságon belül, ahogy a bivaly is, meg a szürke marhák borjastól. A mangalicákat mindig lehet látni. Borcsi nagyon jól elvolt, a színét se láttuk, szaladgált kecskétől kecskéig, virágtól kecskeszarig virágig. Nyitottak egy éttermet is, épület ugyan nem nagyon tartozik hozzá, csak ilyen szalmabálákból rakott szín félék, ami alá be lehet ülni, meg asztalok, és lehet enni, inni, és főleg kezet mosni az állatok után, marha jó lett. Gondolom, gasztronómiailag nem egy csúcsélmény a hely, de az éhes kerékpárosnak mindegy az. Egyébként marhára bírom, hogy ezt az utat főleg középkorúnál idősebb, nagy fenekű osztrák asszonyságok használják férjestől, teljes kerékpáros felszerelésben tekernek vidáman. Hát mikor indul biciklitúrára egy ötvenes-hatvanas magyar nő? Sose, legfeljebb valami termálfürdőbe utaltatja be magát (kivéve anyám, aki minden évben végiggyalogol egy szabadon választott európai országot, ahová elkísér éppen valakit, mert szervezni lusta, bóklászni viszont szeret).

Ma pedig visszamentünk Rusztra, mert az nekünk a szívünk csücske lett, csak mivel Borcsi kijelentette, hogy a városnézés az felnőtteknek való, ő viszont a játszóteret szereti, hát elmentünk a ruszti játszótérre. Nagyon progresszív hely ám, az Ákos korú kis lütyőtől legalább 35 éves korig le tudja kötni az embert, megmutatjuk:

A képek kattintásra megnagyulnak.

A valósághoz hozzá tartozik még az is, hogy én ennyire szaros játszóteret még életemben nem láttam, tényleg minden talpalatnyi hely le volt szarva, viszont arra a következtetésre jutottunk, hogy ez alighanem a gólyák nehezéke lehetett valaha, sajnáltam is, hogy nem hoztunk homokozólapátot, mert akkor szedhettem volna guanót az erkélyen virító muskátlijaimra, másrészt viszont nem volt olyan nagy baj, hogy nem hoztunk homokozójátékot, mivel nyilván a gólyaszarral való túltelítettség miatt nem is volt homokozó a játszótéren. Kutyagumi felszedő szett viszont mindenfelé volt, és természetesen itt is volt gyönyörű tiszta, és jól felszerelt WC, és ezek az osztrákok alighanem nem értenek egyet Vespasianussal, mármint hogy pecunia non olet, mert már megint nem kértek a pisilésért egy büdös buznyákot sem (figyeled a stílust?!). Ellenben az ivókúttal megjártuk, mert láttam hogy van, és bíztam is benne, ahogy csak egy magyar bízhat a dolgokban a Lajtán túl, aztán mégis csak el volt törve, használhatatlan volt, én meg addigra kilöttyintettem a langymeleg ivóvizünket a gólyaszaros zöld fűre. Aztán még kóvályogtunk egy kicsit a városban, mint gólyafos a levegőben, majd hazahúztunk medvehagyma pestós húst enni, paleósok (én) jégsalátával, a többiek pestós tésztával, mert az finom ebéd, és tíz perc alatt el tudom készíteni a nulláról is.

A sztorihoz még hozzá tartozik, hogy délután a család háromnegyede tovább barnult az udvaron játszás közben, én meg addig belőttem a bodzaszörp ízesítését és üvegbe szűrtem. Kemény meló ez, ha az ember úgy áll neki hat liter bodzaszörpöt elkészíteni, hogy se cukor, se citrom, se semmi nincs hozzá otthon elég (paleósok ugye a cukor mennyiségének a változását egyáltalán nem kísérik figyelemmel otthon, bezzeg a xilitet dekára tudom, hogy mennyi van még), csak a víz, a bodza, meg a lelkesedés. De végül állítólag finom lett az is. Mi meg szép barnák.

Itt az idő

Amely postban bezár az Anya is ember blog, és az aláírásból megtudhatjuk kalib polgári nevét is (majdnem).

Az a helyzet, hogy nem fogom tovább vinni ezt a blogot. Végtelen bánatomra egyelőre nem tudom áttelepítani az egészet az új helyre, ami mégiscsak gáz, tekintve, hogy lassan hat éve blogolok itt, de akkor sincs maradásom, tipli.

De mivel a bloggerszív bloggerszív marad, kiváltképp ha grafomán, van új blog, itt.

És persze köszönöm szépen mindenkinek az eddigi figyelmet.

Olga

Törlés

Borcsi ágyának a keretén van egy lyuk, amibe éjszakára a leesésgátló korlátot kell beilleszteni.

Szerintem egyáltalán nem jó buli, hogy Ákos ezt a lyukat megtöltötte a cumisüvegéből vérpiros, mézes Hagebutte teával, belemártogatta az ecsetet, majd akkurátusan kifestette vele Borcsi lepedőjét.

Ákos szerint viszont kifejezetten jó buli, mert miután elvettem tőle a cumisüveget, papír zsebkendővel kiitattam a lyukból a teafestéket, eltakarítottam a romokat, majd mint aki jól végezte dolgát, hátat fordítottam, ő visszaszerezte a cumisüvegét, és az utolsó tíz cseppel megismételte a műveletet.

Most, hogy kiblogoltam magam, megyek kakit törölni a seggéről.

Nem szól

Ákos nem beszél. A jelenlegi szókincséből és a tendenciából, mármint a gyarapodás tempójából ítélve nem is fog a büdös életbe se.

Most felvázolom, hogy mit tud mondani. Nem kell megijedni, a Háború és békénél egy kicsit rövidebb lesz.
Leggyakrabban ismételt szó: Apa. Jelentése: Apa elment dolgozni.
Ha ezt egy pasinak mondja, általában úgy reagál, hogy nem, nem én vagyok az apukád*. Én fogom a fejemet, kösz, hogy szól. Szerinte van olyan kétéves gyerek, aki összetéveszti az apját egy vadidegennel?
A pasik felesége általában hülyén néz, mi van??? Apa???
Ha Ákos egyenesen egy nőnek áll elő azzal, hogy Apa, százból százszor megkérdezik, hogy hol van apa. Mennyivel értelmesebbek!

A második leggyakrabban ismételt szó: Papapa. Ez Vespát jelent. Konkrétan az Apa Papapa szóösszetételben szerepel, és azt jelenti, hogy Apa elment dolgozni a Vespával. És nem azt, hogy apa elment, pápá.

Ezen kívül még van a Pakpakpak kifejezés, ez eredetileg traktort jelent, átvitt értelemben pedig az összes olyan járművet, ami négy vagy több kerekű, és különbözik a személyautótól, ld. kukásautó, teherautó, busz, markoló, daru, lovas kocsi, quad.

Próbálom persze tanítgatni őt, de gyakorlatilag még egyetlen használható szó elsajátítására se tudtam rávenni, csak olyanokat tud, hogy tű, kő, bab, baba, hab, kád, tűz. Hát egyik sem az a kimondottan hasznos kifejezés, bár alkalomadtán az is lehetne, de valahogy nem vagyok meggyőződve róla, hogy ha tűz ütne ki nálunk, a kisfiam derékig kihajolna az ablakon, és hangosan, de tagoltan kiabálná a szomszédoknak, hogy tűz, tűz!!!

Egyébként mára az Egy év Sopron című postot terveztem, ami nyilván meg is íródik majd egyszer, mivel éppen évfordulónk volt a hétvégén, de helyette most inkább arról szeretnék beszámolni, hogy a napjaink toronymagas fénypontja az, amikor Ákos felébred, és még egy 5 perc-1,5 órát szundikál annak a szerencsés szülőjének a mellkasán, aki kiveszi őt a kiságyból (és ráér). Hétköznap délutánonként ezt általában én nyerem meg, mivel a Pé nincs itthon, mint ma is. Amikor Ákos végleg felébred, és felemeli a fejét a mellkasomról, akkor ő egy jó illatú, piros arcú, kócos kisgyerek, akinek huncut mosoly és nyál van a száján, a cukiságfaktor az egekben. Kértem őt elolvadva: Ákos, mondj nekem valami szépet! Erre kicsit tanakodott, majd kibökte: bab. Aztán elgondolkozott, hogy az elég szép-e, majd bizonytalanul hozzátette: hab? És akkor ha nem feküdtem volna a kanapén, alighanem elejtem őt a röhögéstől.
Én valami szeretlek kedves édesanyámra gondoltam, vagy hasonló.

* Update: végtelen örömömre ma meglett az értelmes választ adó férfi: Borcsi ovis barátnőjének az apukája reagálta le a dolgot úgy, hogy "hol van az apa?" Hurrá, hurrá, tud ez a Borcsi barátkozni. 

Fraknó vára

Elindultunk Fraknóba, ami ma is olyan volt, mint a Háry kezdő jelenete: a magyar oldalon ragyogóan sütött a nap, Ausztriában meg zord hideg volt, még az eső is esett, semmi szívmelengető nem volt benne. Aztán az ötödik eltévedés után végül megjelent előttünk a vár.

Középen a vár

Ezen egyébként teljesen fel vagyok háborodva, hogy Magyarországon, ha egy falunak van öt ezrelék német nemzetiségű lakosa, rögtön kiteszik a helységnév táblát németül is, Sopronban meg aztán tényleg mindent jelölnek az osztrákok kedvéért. Ehhez képest Fraknó felé egyetlen magyar nyelvű feliratot se találtunk, ami szerintem egyszerűen pökhendiség. Lehet, hogy csak azért ugrom most erre, mert tegnap a Pé, itt a kies Aranyhegyen felvette egy osztrák nőnek a leesett telefonját, aki itt Magyarországon se volt képes kiejteni a száján azt a szót, hogy köszönöm, helyette dankeschönözött egyet, ami neki szíve joga, de ha egy magyar átmegy Ausztriába, mikor köszönömözik és jónapotozik magyarul? Sose. Ellenben ha idejön egy osztrák, mikor köszönömözik neki a magyar? Szintén sose, mert az osztrák itt is, ott is csak németül fog megszólalni. És ez szerintem annak a szinonimája, hogy kitörlik velünk a seggüket, köszönöm, hogy elmondhattam a véleményemet, lehet vele vitatkozni.

Ez után kaptunk magyar idegenvezetőt a várban, aki felgyújtotta nekünk a villanyt, mellékesen elcigányozta magát, majd amikor nem kapott választ, erőteljesebben is adott ennek a vonalnak, én meg csak álltam, mint a sült hal, mert ez az ember nekünk mégis csak Fraknó várát képviseli, meg az osztrák idegenforgalmat, na mindegy. Aztán szerencsére leült az előszobában Vass Albert könyvet olvasni, a kezünkbe nyomott egy prospektust, és az utunkra bocsátott, menjünk, 16 terem. A kiállítás egyébként jó volt.

Olyan tárlatot választottunk nyilván, amit a gyerekek is élvezni fognak. Borcsinak volt sok hercegnős kép csipkés ruhában, de sajnos az Eszterházy grófnők feje, hát, nem akarok tiszteletlen lenni, de nem egy esztétikai élmény.

Az Esterházyak egyébként nagy vadászok voltak, a kastély megfelelő szárnyába konkrétan egy krokodil preparátum alatt lehetett bemenni, de volt például orrszarvúfej is a falon, meg az áldozat lábából csinált hamutartó, ami ma már csak kevéssé tekinthető etikus magatartásnak, bár gondolom, a hercegek ma is lőnek néha egy-egy széles szájú orrszarvút, vagy valamit a big five-ból, nem? Csak a média meg ne tudja. 

Egyébként nyilván vissza fogunk még menni Fraknóba is egy jó párszor, mivel bőven elég látnivaló van ott nekünk még néhány évre, és tényleg kíváncsi vagyok, hogy milyen akkor, ha süt a nap, és nem cigányozik egy vastagot a teremőr. A vár egyébként egészen lenyűgöző (14. századi alapokon az Esterházyak építették újjá a 17. században, a rájuk jellemző rokokó pompával. A régi várból csak az öregtorony maradt meg, szép.) Az erődítmény a hegy tetején áll, mondanom se kell, a kilátás is gyönyörű.

További fotók itt, sztem ez most egy különösen jól sikerült galéria, azt történt, hogy felfedeztem a fényképezőgépemen a "témabeállítás" opciót. Olvassátok a feliratokat.

Elmondom, hogy miért vannak ilyen trehányul idehányva a fotók. Mert én már igazából nem is itt blogolok, hanem a blogspoton, ami sokkal felhasználóbarátabb, ide csak átkopizom még egy ideig a postokat.

Paleo Norbi Update

Többet érne ez a post, ha lennének adatok, de nincs itthon szabócenti, a hivatalos mérlegelés meg mindig hétfő reggel esedékes, viszont jó rám a lakásban fellelhető valamennyi nadrágom, kivéve a dagikoriakat, mert azok már nem. Kezdek Kockahas Királykisasszony lenni, előbukkant ugyanis a szigetelés alól a sok rubintrékázás eredménye, és egyre formásabb a combom, mi lesz ebből? Nagyon izgi. Majd még a végén 36 évesen, két gyerekkel kerülök csúcsformába.

Elmondom a módszert: Paleo Norbi. Nem kell szénhidrátot enni.

Reggel Norbizok, mert elesett vagyok, mint a dzsainista lány az Amerikai pasztorálban, aki még nem elég erős ahhoz, hogy végképp lemondjon a teste táplálásáról, ezért néha eszik sárgarépát. Így aztán reggel én is eszem egy szelet kenyeret valami finommal, többnyire házi szalámival, ma meg tahinis padlizsánkrémmel, és nem kamuzok, reggelizem, és nem számolom a kalóriákat. Mondjuk amikor elfogy az egy szelet kenyér, azt jelzésnek veszem, hogy közelít a reggeli vége, egészségemre. Ettől aztán jól vagyok. Cserében viszont, szintén Norbi szerint nem vacsorázom csülköt, bár Szendi Paleolitikus Gábor egy szóval se próbálna meggátolni benne.

Ebédre paleolitikus diétát folytatok, eszem jó sok húst vagy halat valami sült vagy nyers zöldséggel,  mostanában főleg spárgával, vagy rántás nélküli főzelékkel, amitől szintén jóllakom, mondjuk így másfél hónap fogyókúra után ügyesen megtanult a szervezetem jóllakni három szem áfonyától is, lényeg, hogy nem panaszkodom. 

Uzsonnára valami édeset ennék, ha egyáltalán, úgyhogy veszek holnap sztíviát, mert a mesterséges édesítőszerről már lemondtam, gombóc van tőle a torkomban, csak még nem tudom, hogy mibe fogom tenni, ja, kávéba. Most keserűn iszom a kávét, kis tejjel, ha van valakinek ötlete, hogy mivel lehet kiváltani a tejet, ami nem tejből, rizsből vagy szójából van, de nem is tartalmaz transzzsírsavat, az kommentelje ide, legyen kedves, mert a tej nélküli kávé fogyókúrában eléggé gyomorfekély gyanús, és amúgy is utálom. Egyébként az uzsonnázás is Norbi, nála ez főétkezésnek számít, mert akkor nem kell vacsorázni. Hát szerintem meg kell, de csak valami levest, vagy hasonlót. Kicsit nehéz ugyan paleolitikus diétában uzsonnázni, mert a tejtermék kilőve, sajtot délután már nem kéne szerintem, húst uzsonnára finom nő nem eszik, úgyhogy marad a gyümölcs pár szem mogyoróval, meg a kávé. Mostanában elég is.

Meg lehet szokni ám a szénhidrát nélküli életet (kivéve a reggeli kenyér), ami azt jelenti, hogy nem hiányzik különösebben, nincsenek falásrohamaim, nem öntök magamba üvegből baracklekvárt a hűtő mellett állva (kolbászt még mindig harapdálok), nem falom fel a gyerekek húsvéti csokitojásait, ami szép eredmény, tekintve, hogy a Mikulás hozmányait annak idején skrupulusok nélkül megtizedeltük a Pével, és eszünkbe se jutott ideológiát gyártani, hogy csak a fogaikat óvjuk, vagy a diabéteszt akarjuk megelőzni, mármint náluk, önfeláldozással. Szóval végül is meg lehet csinálni, ja, és alkoholt se iszom mostanában, de az amúgy se része az életmódomnak úgy öt éve, úgyhogy ez se egy nagy lemondás. Annyira le lehet szokni a cukorról, hogy az alma pl. kimondottan édességnek számít már, és a zöldséglevest is édesnek érzem. Nincs durva éhségérzetem, ami azért fogyókúrában elég jó hír. A tejtermékeket egyelőre sajnálom, Szendi Gábor elvette tőlünk a tejtermékeket, de nekünk adta helyette a sajtot, vagy legalább is a lelkiismeret-furdalás nélküli élvezetét, ami nagy öröm a magunkfajtának. A krumplit meg a rizst már egyáltalán nem hiányolom. Sütit néha szívesen ennék, mert a Pé nem bír magával, és rend szerint nekiáll sütni valamit, de nem kell mondjuk bezárnia a klotyóba, nehogy ellopjam az asztalról a muffint, amíg ő hátat fordít neki.

Úgyhogy most majd kiderül, hogy mi lesz ebből, lehet, hogy vallásommá válik a paleózás, de az is lehet, hogy ezzel a tempóval, amivel most fogyok, két hét múlva beintek minden egészség- és karcsúsággurunak, a mór megtette kötelességét, a mór mehet.

Szűkös időkre

Megérkezett a házinéni (38), és közölte, hogy áldása az új mosogatógép projektre, valamint hogy már ne fogyjak tovább, mert vézna vagyok. Szeretem őt, tiszta szívemből.

És még a kapuszerelők is megjöttek. Ha még a Pé is hoz nekem tápkábelt a gépemhez, esküszöm megnézetem a horoszkópomat, és kiszámoltatom, hogy mikor lesz legközelebb ilyen együttállás. Hátha valami értelmesre tudom használni.

(ja, és rájöttem arra is, hogy az édesítőszertől van gombóc a torkomban. ez egy szép nap)

A nap, amelynek reggelén foglyul ejt a kapu, de aztán minden jóra fordul

A mai reggel egy erős kezdéssel rögtön úgy indult, hogy elromlott a kapunyitó automatika, és gyakorlatilag foglyul ejtett minket a kapu. Szerintem amúgy szabotázsról van szó, de most nem szeretnék itt nyilvánosan rettegni, erről jut eszembe, mi az, ami a tenger fenekén van, és retteg?

Az idegroncs.

Ezt a tréfát egyébként reggel nyögték be a Minimaxon az egyik mesében, miközben a Borcsi copfját fontam, és szétröhögtem magam. Ami jó, meg az is jó, hogy jött a Miklós szomszéd, és kinyitotta a kaput manuál, úgyhogy mégis lett ovi, meg a Pé is el tudott menni dolgozni. Aztán hazafelé jövet majdnem rám vágta a szél a kaput, ami nem olyan jó, de gázt adtam, így pont elkerültük egymást. Mármint a vaskapu meg a kasztni.

Aztán jött a háztartásigép-szerelő, mert végtelen bánatomra elromlott a mosogatógép, azóta az életem egy vesszőfutás. Hamar ráfüggtem a masinára, na. Az úgy volt, hogy eleinte úgy éltünk itt, mint a '60-as években faluról panelba költöző nagymama, aki a mosógép tetejére rakott a dézsában mossa a szennyest. Csak itt az edényekről beszélünk most. Nem mintha nem tudtam volna, hogy mire való a mosogatógép, de minek az nekem! Aztán egyszer kipróbáltam, és ráfüggtem, különösen amikor Mona megosztotta velem a reális árú, ám minőségi mosogatógép tabletta lelőhelyét, és még az is jó a mosogatógépben, hogy akkor is járathatom, amikor alszanak a gyerekek, mert biztos nem kezd el centrifugázni. Szóval jött a szerelő, majd kisvártatva együttérzőn közölte, hogy a gép végleg bekrepált, nem érdemes benne alkatrészt cserélni, mert lehet, hogy öngyilkos lett, vagyis valamelyik saját alkatrésze nyírta ki a fő alkatrészt, ami olyan mondjuk, mint egy autoimmun betegség, csak mosogatógépben. És akkor én feltakaríthattam a konyhát a konyhabútor alatt is, mert ennyi előnye volt a bontásnak, és ez jó, meg az is, hogy  nem nekünk kell új gépet vásárolni, hanem a házinéninek. Többek között ezért is előnyös más lakásában lakni.

Majd pedig megérkezett a Pé, és a nap további részében ő vigyázott a Pojira, mert ma volt az oviban az anyák napi ünnepség, amit én bunkó módon nem annyira akartam, de persze nem mutattam, és ünneplőbe bújva odamentünk, mert az anyák napja nagyon is bensőséges, családi ünnep, mi köze hozzá az óvodának, és különben is már megünnepeltük vasárnap, nekem meg amúgy is oda kell érnem tai-chizni ötre. De főleg azért nem akartam (de persze nem mondtam Borcsinak, hanem izgatottan vártam), mert tök égő vagyok, nekem akkora érzelmi megterhelés minden ilyesmi, hogy az első másodpercben elkezdek brühühüzni, és nem is pityergek, hanem rendesen zokogok. Esküvő, keresztelő, karácsony, anyák napi ünnepség, egyre megy. De mire az összes szemfestékem a zsebkendőben landolt (előre tárazok mindig egy százas csomagot), meg is nyugodtam, és iszonyú édesek voltak a gyerekek, és a legszebb és legaranyosabb természetesen Borcsi volt a szép fehér ruhájában, a derékig érő szőke hajával, a kistányér nagyságú szemeivel és a gyönyörű kis arcával. És nagyon tisztán énekelt, és tudott minden dalt és verset, pedig vagy másfél hétig nem is volt oviban, két délelőtt alatt vágta be az egészet. Mondjuk jellemző, hogy nem is tudta, hogy lesz műsor, ő volt a legjobban meglepve, de készséggel fellépett a rendezvényen, ha már így alakult. Viszont sajnos nem vittem fotóapparátot, ami hatalmas lúzerség, na nem baj, majd lejmolok képet a többi anyukától. Na, és ezen a napon az óvónénik is végleg belopták magukat a szívembe.

Aztán elmentem tai-chizni, ami jó volt, mert mától haladó vagyok, ami itt végül is naptári kérdés volt csupán, csak sajnos az utolsó két órán nem voltam ott, így az utolsó harminc lépést nem tudom a 108-ból. Nem mintha az első 78-at tudnám, de legalább azokról már van elképzelésem. De hivatalosan akkor is haladó tai-chi gyakorló vagyok. Csak sajnos végig nagyon éhes voltam, mert fogyókúrázom, mondtam már?

Ja, és jó rám a 28-as méretű referencia nadrágom, király, nem? Pedig csak kíváncsiságból hoztam fel a pinyóból. Valamint mondja már meg valaki, aki csinált már szénhidrát szegény diétát, Atkinst, vagy akármit, hogy mit evett uzsonnára, illetve mit tömött a szájába, ha nem volt ideje enni, de nagyon éhes volt. Mert én mostanában kolbászt harapok.

A csodafogyókúrám állása

Aktuálisan a testtömegem megváltoztatására tett kísérletem állása a következő. Pontosan egy hónap koplalással fogytam egy kilót. Nem többet, és nem kevesebbet, és ezt az eredményt is már az első napon fel tudtam mutatni. Ez így hülyeség, én készséggel belátom, mert nem fogyni úgy is lehet, hogy az ember nem koplal. Megfordítva: minek kínzom magam, ha úgyse fogyok? Hát sajnos én ezt most nem tudom alaposan megindokolni*.

A fogyókúrám evolúciója a következőképpen alakult. Kezdtem a 90 napos diétával, amit utáltam, mert én szeretek reggelizni, és abban nem lehetett, és egész délután éhes voltam, mert csak ebédelni meg vacsorázni lehetett, és a kettő között nagyon sok idő telt el. Vacsorára viszont be kellett vágni egy szelet tortát csokival, ami meg fasság, és kit érdekel az üres kalória torta, amikor ölni tudnék egy minden jóval, ásványi- és tápanyaggal, meg vitaminnal teli sütőtök püréért. Szóval nem éreztem magam jól, de legalább nem is fogytam.

Eztuán jött a kalóriaszámlálgatás. Naponta háromszor ettem keveset és alacsony kalóriás dolgokat. Ha valamilyen kajában két számjegyű volt a zsír- vagy a szénhidráttartalom 100 grammra vetítve, azt én már nem ettem meg, kivéve a teljes kiőrlésű rozskenyeret, amiből szintén keveset ettem. Ezzel fogytam további egy kilót vagy két hét alatt, ami semmi, lepkefing, kár a gőzért.

Aztán jött a húsvét, pontosabban már nagypénteken megérkeztünk LD-hez, akinek csokis süti volt az asztalán, és házi tojáslikőr a butykosában, ami csak úgy feketéllett a sok-sok vaníliamagtól. Aztán hazaértünk anyukámhoz, aki házi kecskesajttal, ordával, és szalámikkal, és persze csíramáléval várt, mind-mind a Cegléd-környéki gazdák csodái. Majd pedig szülinapi buli jött tortával, pezsgővel, és a többi, és még el se kezdődött a húsvét, sonka, kalács, nem folytatom. Egyébként tényleg nem vittem túlzásba a fogyasztást, nem is jött vissza, csak egy kiló.

És akkor végső elkeseredésemben elkezdtem Norbi Update-et tanulmányozni, a termékeket még nem vásárolom, de rájöttem, hogy arról van itt szó, hogy nem kell szénhidrátot enni. Ezt egyébkén már Atkins is mondta, meg a Szendi Gábor, sőt leghitelesebb forrásként a Született feleségekben is két gizda csaj, amit akkor hülyeségnek tartottam, és szent borzadállyal tekintettem rájuk, hát a pizza? hát a spagetti? És a Choceur Rum-Kokos? De most már úgy gondolom, hogy ennek van értelme, ezt kell csinálni. A súlyom továbbra se mozdul, de legalább reggelizem Norbi Update 3 szerint, ebédelek Atkins szerint, vagyis fehérjét zöldséggel, szénhidrát nélkül, uzsonnázom Norbi Update szerint, vagyis fehérjét szénhidrát nélkül, és vacsorázom Norbi szerint keveset, szénhidrát nélkül, főleg levest, vagy ilyesmit. A szemem továbbra is kopog az éhségtől, de már kezdem megszokni. A torkomban gombóc van, hiányzik a szénhidrát. A csoki nem érdekel, de a kenyér meg a krumpli nem jönne rosszul néha. Időnként Szendi Gábor szerint megeszem némi oldalast, mert állítólag nem a zsírtól hízik az ember, csak a szénhidrát a ludas, én meg már mindent elhiszek, sőt, támogatok, ha egy ember is lefogyott vele a történelem folyamán. 

Kár, hogy Péter Anna meg attól fogyott le, hogy nem evett húst egy hónapig. Kár, hogy a Pé meg állandóan a futással vegzál, meg a kalóriadeficittel, amiben a második felvonás óta nem hiszek, mert ha ezer kalóriás diétától nem fogyok, akkor a kalóriadeficit, mint a fogyás titka, az kamu. Monduk a kangoo-s futás most megtetszett, szívesen kipróbálnám.

Egyébként meg az van, hogy igaz, hogy nem mozdult a súlyom, centiket meg nem mértem, de csúszik rólam lefelé a farmerom, csinin áll a 36-os méretű szoknyám, kezd kényelmes lenni a terhesség előtti egyenes szárú Promod nadrágom (leáldozott a köcsög, lábra simuló fazonnak, jön megint a trapéz és az egyenes szár, halleluja!), és látványosan vékonyodik a derekam. Most akkor mi van?

* Mert úgy érzem, hogy kell, és ha most nem fogyok le ezzel a nekibuzdulással, akkor én már örökre így maradok, 65 kilósan, ami 168 centihez nem olyan sok, igazából tök csini vagyok, arányos, izmos és formás, csakhogy én vékony akarok lenni, mint lánykoromban.

Oszama robothadserege

Én egyébként nem értek sem a hadviselés semmilyen formájához, sem pedig a külpolitikához, de arra azért kíváncsi lennék, hogy honnan gondolta Obama, hogy ha lelöveti Oszamát, a robothadserege lefagy és összecsuklik? Alighanem maradt még pár iszlám hívő a világon, aki komolyan (parancsnak) veszi a dzsihádot. Szerintem voltak Oszamának helyettesei meg beosztottai az al-kaidában, tisztek, ilyesmi. Majd mindenki előrelép egyet, és minden megy tovább, mintha mi se történt volna.

Mint a magyar bíróságokon. Legfeljebb pár hétig döcögni fog a dolog, amíg az újak betanulnak.

És még az is érdekel, hogy ha összesen 40 percig tartott az, hogy megtalálják Oszama homlokának a közepét, akkor miért csak most kezdték el keresni? 

Azt hiszem, mennem kell elolvasni a híreket. 

Ruszt megint. Akarsz Ferkó lenni a falon?

Aztán másnap (ma) tényleg visszamentünk Rusztra, mert tegnap nem volt elég (

), és kíváncsiak voltunk a Halásztemplom freskóira. Borcsi kíváncsibb, mint én, mert ráadásul iszonyú ügyes pr-os is vagyok, és fel tudok lelkesíteni egy négyévest egy 14. századi templom barokk freskói iránt.

Az úgy volt, hogy még mindig tart a rajongás az Egyiptom hercege iránt (romantikus karakterek, ütős zene, érdekes kultúrák, szerelem, viszály, ó grande amore!), és abban a kamasz Ramszesz, és a testvéreként felnövő Mózes kocsiversenyez. Természetesen duhaj módra, mert mégis csak az uralkodó fiai, nekik biztos szabad, lerombolják a fél Karnakot, különösen az állványzatot, vagánykodnak, beszólogatnak. Na itt kérdezi meg Mózes Ramszesztől, hogy "akarsz freskó lenni a falon?". Borcsi meg, mivel a freskónak semmi értelme, eljátszatta velem a történetet így: anya, csináljuk azt, hogy te vagy a Mózes, én meg a Ramszesz, és veszélyes dolgot művelünk, és te megkérdezed tőlem, hogy akarok-e Ferkó lenni a falon. Hogy micsoda? - kérdem. Hát akarsz-e Ferkó lenni a falon. Hű, mondom, Borcsikám, ezt megnézzük még egyszer, mert szerintem nem ezt mondják. Aztán megnéztük, és tisztáztuk, hogy freskó lesz az. Azóta Borcsi él-hal érte, hogy freskókat nézhessen, amiben kiemelt támogatónk a YouTube, de hát az eredeti élményt semmi sem tudja überelni. Karnak messze van, Luxor se itt a közelben, nekünk csak barokk freskó jutott, de az is lenyűgözött mindkettőnket.

Túl korán nem érdemes odamenni, mert csak 11-kor nyit ki a templom, akkor is csak egy órára, de addig is el lehet tölteni az időt. Én például elmentem pisilni is. Láss csodát, a vécé tiszta volt, ingyen volt, szappan, vécépapír és papír kéztörlő volt, mégsem terpeszkedett ott egy örökösen dohányzó vécés néni, a kisasztalára jelentőségteljesen letett csészealjjal, hogy ide kérjük az aprót. Nekem már ez is nagy élmény.

A templom kicsi és aranyos, ami mondjuk hülyén hangzik egy 14. századi műemlékkel kapcsolatban, mégis ez van. Tudjuk a történetét is, Anjou Mária királynő beleesett a Fertőbe, a halászok kimentették, ezért adományozta a királynő ezt a templomot a derék halászoknak. (Jegyzet: tessék végre Fertő-tavi halat enni!). Ebben a templomban találták meg Burgenland legrégebbi barokk freskóit, amelyeket szépen retusáltak, ezeket jöttünk megnézni. Tényleg bámulatos volt. Körben szentek, basic ikonográfiai ismerettel jól kivehetők és felismerhető, ki kicsoda, az egyik falon pedig jelenetek, nagyjából a Képes Krónika stílusában, ami nem annyira meglepő, tekintve, hogy az is a 14. században készült. Ezek elég jól látszanak, ahogy egyébként az egész templom díszítése is, szóval nem néhány pasztell színű pacára kell hűzni meg házni.

Borcsit leginkább egy pieta kötötte le. Nem azért, mintha nem bíznék az óvoda vallásos nevelésében, de örülök, hogy velem volt a gyerek, nem mással. Hadd én neveljem a lányomat vallásilag, ha már kérdez!

Fotót a

, mert az én fotóapparátom az kocsiból való kiszállás első pillanatában merült le.

Emellett láttunk gólyákat repülni, az egyiknek a csőrében zsákmány is volt, ami mindenképpen örvendetes. Reméljük, a Fertő-tó még sokáig ellátja őket. Most meg az van, hogy a Pé szerzett egy csomó turisztikai kiadványt a térségről, és már tervezi a következő kirándulást, Fraknó. Imádom a pasimat*, mondtam már?

* na jó, férjemet.

Megint blogos

Már az is maga ajándék, hogy betöltődik az oldal. Ha meg másnapra még a post is megjelenik, amit előző este tettem fel (kétszer, mert először nem látszott, igaz, másodszor sem, de akkor ráuntam, ott rohadjon meg, majd ír Mörbischről meg Rustról a bédekker) az maga az ünnep.

Most pedig türelmesen és szépen kérdezem a blogtereseket, hogy belinkelhetem-e a blogomat referenciának, látni fogja-e, aki a melót osztja, vagy vessek rá keresztet inkább, és húzzak el máshova blogolni, ahol betöltődik az oldal. Már ha terveim vannak vele.

Köszönöm.

Meetsopron: Mörbisch, Rust

Na, ezt most hogy fogom kimagyarázni, hogy miért meetsopron ez a két bájos osztrák városka? Egyébként könnyű kitalálni, Sopron vármegyéhez tartoztak, csak aztán valahogy elcsatolódtak Magyarországtól (1921, könnyű kitalálni, hogy volt), van szép magyar nevük is, előbbi Fertőmeggyes, utóbbi meg, láss csodát, Ruszt. Eredetileg ugyan Szil volt, mint a fa, de mivel a lakosság legnagyobb része mindig is német volt, a szilt lefordították németre, így lett Rust, és ezt a nevet használták a továbbiakban, és akkor most nem a máról beszélek, hanem úgy a 14. századról, mert ez egy olyan régi hely - és Mörbisch hasonlóképpen - ahol a 14. században már öregecske volt a templom. Egyébként Mörbisch itt van a nem létező határ túloldalán, el kell menni Fertőrákosra, és ott a Mithrasz-barlang felé vezető úton gyalog át lehet vágni, mert az autós forgalom elől el van zárva, biciklivel lehet. Szóval negyed óra autózással ott lennénk Mörbischben, és ez a távolság még benne van a meetsopron kategóriában, én szóltam. Csak  mi kerülővel mentünk, mert oké, hogy Meggyesig elsétálunk, de utána hogy megyünk át autó nélkül Rusztra? Sehogy.

Nos hát, az van, hogy a Pé időnként benevez mindenféle versenyekre, és akkor fut egy maratont, vagy felet, néha meg bringázik és úszik is még hozzá, mikor hogy. Most egy félmaraton volt Mörbischben, és azért mentünk, hogy felvegye a rajtszámát. De ha már ott voltunk, akkor sétáltunk egyet, tekintve, hogy úgyis bankautomatát kellett keresni, mert nem volt nálunk kemény valuta, a követő chip-ért meg letétet kértek. Úgyhogy nekivágtunk valami sikátorfélén, amiről kiderült, hogy udvarköz (Hofgasse) néven fut, és jó sok van belőle, mivel a lakótelkeket alaposan megosztották, nyolc felé.

Gyakorlatilag minden ház mellett futott egy ilyen, ami összekötötte a tűzoltó állomást (itt adták a rajtszámot) a főutcával. Hupsz, Fő utcával (Hauptstrasse). Gondolom, ezt a telekmegosztást nem jódolgukban csinálták a helyiek, vagy mert szerették olyan közel tudni magukhoz a szomszédot, hanem kényszerből. Annyira nem volt könnyű az itteniek élete történelmileg. Hol a török dúlta fel (kétszer is), hol Sopron városa sanyargatta az itteni jobbágyokat az adóval (mondjuk ez folyamatos volt), de ha egyik sem, akkor csináltak maguknak katolikus-evangélikus vallásviszályt, ami a gyarapodásnak ugyan sose kedvezett. Viszont az építészetnek igen.

A házakon messziről látszik, hogy szépek és régiek, a feliratokon meg, hogy 18-19. századiak (amúgy a város világörökségi védelem alatt áll), viszont kényelmesre modernizáltak, itt-ott műanyag ablakok vannak, ami elég praktikus, és valami csoda folytán mégsem ütnek el. Csak az látszik rajtuk, hogy itt bizony élnek és jól élnek az emberek. Helyesen teszik. Tessék fotókat nézegetni. Ja, és van Meggyesen valami gigantikus vízi színpad is, csak azt nem láttuk, de nem baj, mert majd holnap úgyis visszamegyünk, vagy máskor.

Aztán sikeresen felvettük a rajtszámot, és tovább mentünk Rusztra, ahol minden kéményen egy gólya fészkel.

A jó rusztiak gondoskodnak is a gólyáikról, külön kis tartó keretet építettek a gólyafészkeknek, nehogy baja essen a jószágok pecójának. Minden esetre nagy vonzereje ez a városnak, építenek is rá bőven, és lássuk be, tényleg érdekes. A városnak magának egyébként egészen egységes reneszánsz és barokk arculata van, gyakorlatilag a belváros összes háza műemléki védelem alatt áll, hát ezekből se fogják bontás miatt kilakoltatni a gólyákat. A helyzet az, hogy szép, nagyon szép városka, és szomorúan vettük tudomásul a Pével, hogy még Sopronnál is jobb, de most már nem költözünk tovább. Azon meg jót vigyorogtam, hogy van a városban egy kimondott Gabriel fanság, mindenféle üzleteket, éttermeket, utcákat neveznek Gabrielnek, ami egyébként egy terhességi teszt neve is, és itt a gólyák városában, na, nem folytatom, röhögtem, na. Egyébként ez a Gabriel a helyi grófi család volt a 17. sz. közepétől. Mondanom se kell, Ruszt is a Világörökség része. Holnap visszamegyünk további műélvezetekre, megnézni például a Halásztemplom freskóit, amelyek a legrégebbi középkori freskók Burgenlandban, és szépen restaurálták is őket, kíváncsi vagyok.

Na, azér'!

Ez a fogyókúra meg működik. Működni látszik. Úgy tesz, mintha, sőt azon van, hogy úgy gondoljam. Minden jel arra utal, de legalább is megteremti a látszatát.
Szerintem ha így fogalmazok, nem kiabálom el.

Váltottam tehát a 90 naposról a kalóriaszámlálgatós-önvisszafogós módszerre, erre láss csodát, a váltás második napján egy kilóval kevesebbet mutatott a mérleg, és ez nem egy kíváncsisági mérlegelés volt, hanem a soros hétfő reggeli. Úgyhogy a közjegyző jelenlétében mért hivatalos adat szerint most 64,1-nél járunk. Ez azért dobott egyet a komfortérzetemen. És nemcsak ez.

Hanem az is, hogy mostantól nem képtelenségeket kell enni büntető beosztással. Nem kell például tortát vacsorázni (blöá) étcsokival, sem üres főzeléket majszolni egész nap (megj: a megengedett időben), vagy sajt nélkül pizzát tolni. Ami azt illeti, pizzát egyáltalán nem kell enni, de tortát sem, mivel fogyókúrázok, üzenem a 90 napos kitalálóinak. Engem a torta amúgy se érdekel, anélkül ugyan megvagyok, és az édes ízek se izgatnak, mert arra ott az édesítőszer a kávéba, meg a gyümölcsjoghurt, ami simán belefér uzsonnára, tessék, édesség. Jaja, ez a másik öröm- (és siker-) forrás az Új Fogyókúrában, hogy nem naponta kétszer lehet csak enni, amitől lelkileg olyan állapotba kerülök ebédtájt, hogy na, most lehet, és akkor felfalom a Julius Meinl mind a tizenöt méteres csemegepultját, hanem például tudom, hogy a délutáni szunyókálás torna után lehet uzsonnázni, amitől máris önuralmat nyerek, valamint nem kopogó szemekkel várom majd a vacsora eljövetelét, amire viszont ismét felfalok egy fél marhacsordát, de csak azért, mert a másik fele elszaladt. És hát mit tagadjam, a  délelőttöket is bearanyozza az a két vékony szelet, saját sütésű rozskenyér natúr joghurttal, amit reggelire engedélyezek magamnak. És még így is 1200 kalória alatt maradok, és nem éhezem egész nap.

Nekem nem kell, hogy megváltozzon az anyagcserém, úgyse fogyóztam volna 90 napig mert ha nem ment volna le 8 kiló két hónap alatt, heti egy kilóról beszélünk, ember, akkor ott rohadjon meg inkább. Én pontosan tudom, hogy mitől szedtem fel, amit most le akarok adni, és az már úgyse fog többet fönnálni, ti. nem szülök több gyereket, ahogy azt már jeleztem egy párszor. Nem fogok életmódot változtatni, mert tökéletesen elégedett vagyok az életmódommal, és nem hízom tőle, hanem csak nem ment le, ami a szoptatás után ittmaradt. Úgyhogy csak menjen most le ez a 6 kiló valahogy, és sose láttuk egymást.

A húsvét azért kemény lesz. Na, végül is sovány sonka főtt tojással belefér, majd legfeljebb kalács helyett barnakenyeret eszem, brühühü, de még mindig jobb, mintha egyik nap enném a sonkát, másik nap meg utána küldeném a kalácsot, mer' majd biztos elkerülik egymást odabent.

És a tizenharmadik napon

Kalib fogyókúrás módszert váltott. Bár mondhatnám, hogy a 90 napos módszer egy fostalicska, de sajnos nem lehet, mert egyszer már lefogytam vele nem tudom hány kilót, vissza szépen a lánykori 56-58 kilóra. Most meg nem történik semmi. Én szenvedek, mint a kutya, koplalok tisztességgel, tisztelt bíróság, mégis így két hét után egy kiló fogyást sikerült elérni, de az is megvolt már az első nap után, csak aztán visszajött a nagy koplalásban, majd lement, majd visszajött, és most ott tartok, hogy a 90 napból eltelt 13, és egyetlen kilóval vagyok csak kevesebb, mint az elején, ami enyhén szólva lelombozó.

Szóval nem mondom, hogy a 90 napos fogyókúra egy tudománytalan fostalicska, mert egyszer már működött, meg nyilván másoknak is működik, csak nekem most nem. És mivel a Pé hazaállított egy olyan panettone-félével, La colomba, amit egyébként utálok, mert mindegyiknek ugyanolyan íze van, telinyomják kandírozott narancshéjjal, élvezd, ha tudod, én egyébként nem, ennek ellenére meguzsonnáztam belőle, mint választóvonal. Vacsorára meg már a saját fogyókúrás módszeremet követtem, amivel az Ákos utáni dagiságból jutottam el ide, hogy normálisan nézek ki, (nem is vagyok dagi), csak sajnos nem vagyok vékony, ami baj.

A jelenlegi módszer úgy néz ki, mint egy normális fogyókúra. Reggeli, ebéd, vacsora, sőt, még uzsonnázni is fogok, különben megőrülök. Fontos szerepet játszik benne a kifli (étkezésenként max. 1 db), a barna rozskenyér (étkezésenként max. 2 szelet), a natúr joghurt, a sovány sonkafélék, a főzelékek és a könnyű feltétek. Naponta négyszeri étkezés, kicsi adagok, zsírszegény és cukormentes ételek. Emellett sok-sok zöldség és gyümölcs, mondhatni számolatlanul. Nem lesz benne viszont vacsorára torta, sem krumpli- és babfőzelék, sem sült sajt. Kalóriákat számolok, bizony. Ha éhes vagyok, elmajszokok egy almát vagy egy répát, vagy megiszom egy pohár paradicsomlevet, és nem lesz lelkiismeret-furdalásom a kávéba öntött tejtől. Cserébe az olívaolaj, sajt és olajosmag alapú pesto szintén nem lesz a menün. Ez van. Menni fog, mert elszánt vagyok. A 90 napossal se az volt a bajom, hogy éhes voltam közben, pedig igen, hanem az, hogy nem fogytam tőle. Olyan meg nincs, hogy éhezem, de nem fogyok. Vagyis van, csak akkor felhagyok a módszerrel. És ha ez se válik be, akkor jön a norbiupdate, és akkor lefedem a Schobert család teljes portfóliját, Rékával tornázom, Norbival eszem, csak a gyerekáldásban nem szeretném már követni őket inkább, mert akkor kezdhetem az egészet elölről.

Egyébként most, hogy már majdnem az összes ablakot megmostam a lakásban (sok van, és mind a két gyerek segít), megvásároltuk a Pével a húsvéti és születésnapi ajándékokat a gyerekeknek, és nagyon büszke vagyok magamra, mert fürdősbarbival és Legókkal együtt megállt 15 ezer alatt, bár a vásárlás végére már sokkos állapotban voltam. Tudtátok-e, hogy van fogorvos és kutyakozmetikus Barbie is, valamint Hello Kitty-s és micimackós Duplo? Szerencsére fa szerszámkészletet nem ötvenméternyi polcról, csak öt lehetőség közül kellett választani. Amikor ezzel szembesültem, különösen népszerű lett nálam Ákos, pedig azt hittem, hogy egy kisfiúnak sokkal nehezebb rendes ajándékot vásárolni. Hát nem. Mert az a helyzet, hogy Borcsi mostanában pár műanyag kajautánzattal játszik, amit becsomagol egy kendőbe (ami a fogzása idején a nyálkendő szerepét töltötte be), és így felszerelkezve indul kifelé Egyiptomból, negyen évig kóborolni a Sinai-félszigeten. És ezzel elvan egész délután. De a motyója nélkül is ellenne simán, csak legyek én a Ramszesz.

Ramszesz Barbie-t sajnos nem árulnak.

A húsvéti készülődésekkel kapcsolatban

És az milyen már, amikor most csak belülről mossuk meg az ablakot, mert nem tudjuk kinyitni, mert amikor észre vettük, hogy Ákos viszont igen, és ott lógott egy emelet magasságban a párkányon, akkor a Pé leszerelte a kilincseket, és most nem tudjuk, hogy hol vannak.

És az milyen már, hogy takarítás után fertőtleníteni kell a takarító lavóromat, mert észre vettük, hogy a gyerekek fürdéskor bevonszolják magukhoz a kádba, mert mekkora poén már abból locsolni a vizet a másik fejére!

Mindenkinek kell, hogy legyen családja

Borcsival egy srác képét nézzük a Facebook-on.

Borcsi: - Ezt a bácsit hogy hívják?
Kalib: - Kis Gézának (igazából nem is).
B: - És ő kinek az apukája?
K: - Senkinek. Nincs gyereke.
B: - És felesége van?
K: - Az sincs neki.
B: - Miért, meghaltak? Megölték őket a farkasok?

És akkor szeretnék szólni, hogy a sűrű, sötét erdő, amin mindig keresztül kell vágnunk, ha apa munkahelyére megyünk, mára lombot hajtott. Tavasz.

Ők meg fejlődnek

Azt vettem ma észre, hogy a kisfiam, ha senki sem figyel rá, különböző apró tárgyakat dugdos a laptopom különböző lyukaiba és nyílásaiba, ami kicsit zavaró, de korántsem annyira, mintha a saját testének lyukaiba és nyílásaiba tömködne különböző apró tárgyakat karkötőnek való gyöngytől a játék fonendoszkóp vezetékéig.

Amúgy, ha már a testnél tartunk, voltunk tegnap egészségügyi ellátásokon, reggel a Borcsit vittem 4 éves státuszra, persze Ákos is velünk jött, délben meg a 21 hónapos Ákost  vittem 18 hónapos oltásra, és persze Borcsi is velünk volt. Nem vagyok oltásellenes, vagy ilyesmi, csak eddig nem sikerült megszerveznem a zarándoklatot. Egyébként meglepően fájdalommentes volt az egész, kivéve nekem, mert azt állították, hogy hamarosan el fog menni az áram, ezért nem mertem megkockáztatni a liftezést, és gyalog szállítottam fel az emeletre a - mint kiderült - 13 kilós gyereket babakocsival együtt, majd szintén a várható áramszünetre hivatkozva a védőnő megpróbált kibújni a státuszvizsgálat megejtése alól, de én könyörögni kezdem, így végül megcsinálta. Borcsi végig kamuzott, a látásvizsgálatnál véletlenül sem sikerült helyesen megmutatnia egyik villa irányát sem. A rendes anyukák ezen nyilván azonnal izgulni kezdenek, hogy jajajaj, nem lát a gyerek, nem úgy én, mert én tudom, hogy a gyereknek nem a látásával, hanem az irányokkal van a baja, ha rám ütött, és nem másra, és itt most nemcsak a jobb-bal problematikáról beszélek. Nekem például az útkanyarulatoknál sosem szabad a jelzőtábla nyilaira hagyatkoznom, mert azokból gyakorlatilag nem tudom megállapítani, hogy merre lesz majd a kanyar. Vagyis meg tudom állapítani, csak általában rosszul, úgyhogy inkább az utat nézem, az még megy. Különben meg lát a gyerek, olyan apró dolgokat kiszúr akármilyen távolságból, hogy fél éve ünnepélyesen bevettük a sasszem brigádba.

Szerencsére a státuszon kötelező kérdés, hogy felismerhető-e a gyerek rajza, amire az empatikus védőnő gyorsan szólt, hogy ez azért általában nem szokott összejönni, de nekem egy kiváló alkalom volt, hogy büszkén közöljem, hogy Borcsinak viszont igen. Na jó, neki sem mindig, de már gyakran.

Paraméterek (Borcsi):

Életkor: 4 év
Testtömeg: 19 kg
Testmagasság: 111 cm

Ákossal kapcsolatban meg az a büszkeség ért, hogy egyáltalán nem sírt oltás közben, még csak el sem kámpicsorodott a képe, meg se rezzent, mintha mi sem történt volna, a szempillája se rebbent, és még folytathatnám.
Különben éppen a dackorszak közepén tapicskolunk két lábbal. Határtalan örömömre új, és végre egy igazán hasznos, bármilyen szituációban kiválóan alkalmazható itemmel gyarapodott az egyébként igen gyér szókincse, a "nem" szócskával, hurrá. De azért ha lehet, elkerüli, hogy verbálisan kelljen megértetnie magát, és igaza van, mennyivel hatékonyabb már úgy tiltakozni, ha egyszerűen ordítani kezd, vagy hanyatt vágja magát, és nem mozdul. Időnként meg persze a legcukibb kisgyerek a világon, és a tanácsadáson, az ottani hanyatt fekvő, nyiklő-nyakló babák méreteit, tudását, és elgyötört anyukáikat látva rájöttem, hogy nagyon nem baba már Ákos, majd vérszemet kaptam, és odaszóltam a gyerekeimnek, hogy vegyék a kabátjukat és jöjjenek. Aztán észbe kaptam, és felöltöztettem őket.

Paraméterek (Ákos):

Életkor: 21 hó
Testtömeg: 12,85 kg
Testmagasság: 86 cm
 

Csak hogy gyakoroljam egy kicsit a krónikaírást.

De legalább megmozdult

Most meg az derült ki, hogy a leghatásosabb fogyókúrás módszer az, ha az ember vacsorára bevág vagy fél kiló sült húst, nagyjából ugyanannyi salátával.
A fogyókúrával (éhezéssel) töltött 7 nap alatt 1,3 kg-ot sikerült fogynom, ebből nyolcvan dekát* tegnap reggelről ma reggelre, ami elég demoralizáló, és szerintem nem is érné meg a szenvedést, ha lenne más választásom, de sajnos nincs, hacsak a zsírleszívást meg a Gombos Edina tablettáit nem tekintjük annak, de nem tekintjük annak. Még jó, hogy nem a Provident kínálja a fogyást, vagy hitelkártyán vehető igénybe negyven százalék kamarta, mert már lassan abba is belemennék, csak húzzon már rólam ez az ittmaradt hét kiló.

Kidolgoztam emellett a fogyókúra gyorsításának a lelki módszerét egyébként, ami úgy néz ki, hogy tornázom, de ebben a mozgás csak annak az eszköze, hogy lássam, hogy hogy viselkedik bevetés közben a hájam, ugyanis 1 db tökéletesen testhez álló, mikrofibrés vállpántos pólót, és 1 db tökéletesen testhez álló, mikrofibrés női boxeralsót viselek rubintrékázás alatt csupán, a gyerekek alszanak. Az említett ruhadarabok nem sokat rejtenek el a zsírpárnákból, ezzel szemben kiemelik őket, mondhatom, hogy torna után már nem nagyon volt kedvem enni inkább.

Na mindegy, végül is fogytam, és ez a lényeg.

Ja, és megcsináltam az évszázad medvehagyma pestóját, majd nyilván azt is fecsűröm a kajablogra, annyit azért elárulok, hogy reteklevéllel kell felütni, és törökmogyorót kell olajos magként alkalmazni. Egyébként a botmixer feltalálása előtt hogyan pépesítette az olasz mamma a pestót? Ez a talány.

Más. Borcsi ma megörvendeztetett egy ovis rajzzal, ami jól kivehetően egy házat és egy napocskát ábrázol. Ezzel gyakorlatilag, ami a rajztudásunkat illeti, egy szintre értünk, mindent le tud rajzolni amit én: mosolygó arcot, házat, napot, és virágot. Szerintem egészen jól teljesít az óvoda. Kialakult viszont az a sajátos helyzet, hogy Krisztus urunk feltámadásának ünnepén (vö. húsvét, csak az oviban így emlegetik) Borcsinak alighanem gőze sincs, hogy mit ünneplünk ilyenkor, ellenben a pészachról már egészen hosszan tud mesélni, és tudja a pászka receptjét is. Nem mondom, hogy nincs benne a kezem a dologban, de csak annyiban, hogy még mindig az Egyiptom hercegét nézzük esténként (már fel se tűnnek a megbotránkozó pillantások, amikor Borcsi nyilvánosan Ramszesznek vagy Mózesnek szólít, esetleg az Ákost szólítja Mózesnek, de rá csak a babamózes szerepét osztja, és akkor szerep szerint meg kell hogy fogja az ujját), ezért a gyereket most a pészach kérdéskör érdekli, én meg azért vagyok az anyja, hogy válaszoljak a kérdéseire. Vannak azért már bíztató jelek, hogy ebből az őrületből is kikeveredünk, ez már a második este, hogy egy epizód Egyiptom hercegét beáldoz a Torreádor, vagy a Habanera áriáért, tök mázli, hogy van már You Tube. Nem tudom, hogy anyám hogy oldotta volna meg, ha ilyen kis érdeklődő gyerek lettem volna, mint a Borcsi. Bár valószínűleg ilyen voltam, csak várnom kellett a beteljesedésre, na így tanultam meg lemondani.

Végére egy kis párbeszéd Kalib eseménydús életéből:
K: (Péhez) - Milyen sportosan öltöztél ma!
Pé: - Ma nem jön senki, csak a fogtechnika. De te is sportosan öltöztél!
K: - Ide se jön senki ma, csak a... kukásautó.

* A fogyókúra első napján leadott egy kilóból másnapra visszajött fél, na ezért nincs értelme hetinél gyakrabban mérlegelni.

A fogyókúra állásáról

A fogyókúra hetedik napján  grillparty-ba voltunk hivatalosak, megettem vagy három szelet sertéshúst, két saslikot és egy csirkemellet elképzelhetetlen mennyiségű salátával, miután előételnek betoltam fél kiló sárgarépát halas-tojásos mártogatóssal (fehérje nap). És még mindig nem sértettem meg egyetlen szabályát sem a 90 napos diétának, viszont sír a szám, hogy a tiramisuból nem ehettem (cukor, savoiardi). És szerintem ez így normális.

Szombat hajóval, dínóval, meg egy csomó büdös kajával

Tavaszköszöntő sétahajózáson voltunk ma a Fertő-tavon, délután meg dínó kiállításon.

Délelőtt nagyjából már ott tartottam, hogy letiltom a hajókirándulást, annyira fújt a szél. Sopron szeles város. Az anyósom meg mindig mondta, hogy "édes angyalom, te vagy az anya, neked kell eldönteni, hogy mi legyen a családoddal", én meg úgy döntöttem, hogy ez így nem lenne jó, csak szenvedés lenne, két nagyon stramm, de mégiscsak fázó, nyígó, éhes, álmos, hányingeres gyerekkel: nem. De aztán kiderült, hogy van kajüt, vagy mi, nem nagyon vágom a matróz zsargont, úgyhogy beleegyeztem, menjünk.

Származási hely: 2011-04-09

Ami nagyon jó döntés volt, mert a nap sütött ezer ágra, fotók itt, és találkoztam egy régi MTI-s kolléganővel, akivel annak idején együtt loholtunk a Harrach Péter nyomában. A jól csengő, és a benne dolgozóknak legalább olyan szépen jövedelmező szociális szféra minisztere volt a Harrach akkor, mi meg a témában történtekről tájékoztattuk a nípet, mint újságírók. Rokiigazolvány, bérnememelés, miegymás. Az egészben az az érdekes, hogy ezzel a kolléganővel vagy tíz éve találkoztam utojára, akkor is annyi volt a kapcsolatunk, hogy hetente pár alkalommal találkoztunk a sajtóeseményeken, viszont éppen a napokban, meglepő és rejtélyes módon többször is gondoltam rá, erre most összefutottunk a Fertő-tó közepén. És még csodálkozom Borcsi boszorkányi képességein!

Aztán beadtuk a Borcsinak, hogy akkor most megyünk, és megebédelünk egy matrózkocsmában, ami az egyik kikötői büfé volt, a szokásos kínálattal. Ők sült hekket ettek kétpofára, én meg fokhagymás lángost (szénhidrát nap). A fokhagyma szaga már meg se kottyan senkinek, megszoktuk, az öreg kínaiak tőlem kérik a receptet, viszont most, hogy én nem ehettem éppen halat, azt a felfedezést tettem (rajtuk), hogy a halszag legalább olyan penetráns tud lenni a szervezetben. Úgyhogy randi szituációban azt sem ajánlanám egyedül fogyasztani, csak ha mind a két fél benevez rá. Hazafelé úton meg örültem a cseresznyevirágzásnak, és hangot adtam a kívánságomnak, hogy idén ne fagyjanak/ázzanak el, mert egy évet még valahogy kibírok cseresznye nélkül (2010.), de kettőt már biztosan nem, és ezt nyugodtan magára veheti az eper is, inge. Meg a felhőpamacsoknak is örültünk, meg hogy Fertőrákos szép, meg hogy ideköltöztünk, és hogy a Ráspiba fog vinni az uram a házassági évfordulónkon vacsorázni, ő ezt még nem biztos, hogy tudja, de én már igen.

Majd hazaértünk, és majdnem négy órát aludtak a kölkek egyhuzamban, halleluja.

Aztán délután elvittem Borcsit a dínó kiállításra, amivel kapcsolatban eleinte teljességgel tagadó, majd bizonytalan, végül pedig salamoni állásponton voltam, sőt első körben képes voltam azt hazudni a gyereknek, hogy ez a kiállítás Győrben van, és az messze van, oda biztos nem megyünk el. Az a helyzet, hogy amióta gyerekem van, hiszek a kegyes hazugságban. Mondtam volna tán neki, hogy figyelj, kislányom, ezek akkora gagyiságok, hogy láttukra a kerti törpék sírva fordulnak műemléki védelemért? Lehúznak rólunk egy kazal pénzt, és kapunk érte három műanyag, bólogató játékdínót? Értsd meg, dínók már nincsenek, az evolúció és a földtörténet vesztesei, ami elég ok arra, hogy ne akarjuk őket holtuk után megnézni fröccsöntve. Nézzél múmiát, vagy nézzél élő, létező állatokat, komodó sárkányt az állatkertben. Egyébként nyilván ezeket az érveket is felsorakoztattam egy négyéves szintjére konvertálva, de nem értem el velük sikert. Úgyhogy végül azt találtam ki, hogy szegény Pojit kihagyjuk a buliból, és akkor értelemszerűen a Pét is, ami alapból megfelezi a költségeket, annyit meg már lehet, hogy szánok rá, ha az elveimet addig sikerül bezárnom a zenélő tetejű dobozkámba (sikerült). Háromezeröccá' volt egyébként az élmény, t-rex lovaglással együtt, amiről megint csak nem sikerült lebeszélnem Borcsit. Végül azért jól szórakoztunk, az életnagyságú gumijószágok időnként random beleőrjöngtek a soproni légkörbe, és félelmetesen mozgatták a csökött mancsaikat, de legalább volt hozzájuk leírás. Mármint nem műszaki, hanem a fajról.

Származási hely: 2011-04-09

Kiderült, hogy Borcsi (4) kapásból tudja egy csomó dínó nevét, meg azt is tudja, hogy a paleontológusok meg az archeológusok foglalkoznak az ilyesmivel, nem hiába nézi a Dínóvonatot a Minimaxon, én azt hittem, hogy csak a kakidalt tudja belőle. (Ákos is szereti amúgy, mert fütyül benne a vonat).

Aztán hazasétáltunk, ami megint csak jó volt, mert Sopron továbbra is szép és imádnivalóan aranyos, ahogy lépten-nyomon felbukkan valami meglepetés. Nézzetek fotókat. 

Akit pedig a fogyókúrám állása izgat, a második nap óta egy dekát se mozdult  a súlyom, viszont már alig van mellem. Ez mi? És ne merje senki a lángost hibáztatni!

A fogyókúra negyedik napja

Most, hogy a tűréshatáron túl lejárt három követelésünkből kettő is befolyt (letöröltem a port a feng-shui pénzfűzérről), új távlatok nyíltak előttünk élelmezésileg. El is mentem gyorsan bevásárolni, és vettem például sütőpapírt, amire legalább egy hónapig biztos nem lesz szükség, csak pont lendületben voltam, meg egy csomó húst, amire viszont nagyonis, mint például ma (fehérjenap). De fájdalom, éppen ma jutottam el odáig, hogy összeszűkült a gyomrom, és miután megittam a bögre húslevest, már egyáltalán nem is kívántam a csirkét.

Eredetileg ma gyümölcsnap lett volna, de hát én már az elején leszögeztem, hogy erről szó sem lehet. Végül az eredeti tervekkel ellentétben a gyümölcsnapot még délig sem tartottam meg, mert ebédig inkább nem eszem semmit, nehogy felizgassam magam. Ellenben jóérzésű, empatikus, édes-drága fiacskám helyettem is megtartotta a gyümölcsnapot, délig felzabált egy kiló frissen vásárolt banánt, amitől nem volt kedve ebédelni, aztán uzsonnára is bevágott kettőt, ettől viszont a vacsorához nem lett gusztusa.  Egyébként Ákos ma különösen cuki volt, mintha érezte volna, hogy tegnap egy kissé túllőtt a célon. Nem is vesztünk össze, csak egyszer, amikor ötvennyolcadszor próbáltam neki elmagyarázni, hogy ha beszánt a virágágyásba és rálép a tulipánokra, soha nem fognak virágba borulni, és a jó soproniak szomorúak lesznek, de ő ezt az érvet nem méltányolta, helyette hangos  kár! kár! felkiáltásokkal üldözte a tér galambjait, szigorúan a tulipánsorokon át, majd pedig megállt az ágyás közepén, és vavavaaaaa! kiáltással próbált meg rávenni egy szaró kutyát, hogy kövesse. A galambok üldözésére egyébként azért kényszerült szegény csalódott kisfiam, mert ő úgy tudja, hogy a galambokat etetni kell, és akkor odajönnek, csakhogy legutóbb egy odavetett fél kiflicsücsökre annyian sereglettek oda, ami már-már Hitchcock-ot idézte, alig győztük elkapkodni a fejüket. Akkor Ákos taktikát váltott, fogott egy háztartási kekszet, és azzal üldözte a kiszemelt madarat, és ha nem lett volna egyértelmű a célja, még hangosan óbégatott is, hogy ham! ham! Aztán találkozott egy kislánnyal, akit elég közvetlen módon kapásból lesmárolt. A kislány kicsit húzódozott, de az anyukája nem vette rossz néven az attakot, mert állítólag a kislány is ilyen, csak most megelőzték, azt sérelmezte nyilván. Egyébként tényleg nagyon cuki volt ma Ákos, gyalog jött velem az autótól egészen a postáig (20 méter), és amíg én az ablaknál álltam a levelemért, ő vidáman elkóválygott mind a 85 centijével, lazán dobálva a lábait, kontemplatíve gyönyörködve az épület oszlopaiban. Egyébként nagyon bátor kisgyerek, kóborlásai közben egyáltalán nem tart szemmel, sejti, hogy fölösleges erőfeszítés, mert úgyis megteszem én. Az oviban az összes kistestvér rá van tapadva az anyjára, egy tapodtat sem mozdulnának mellőle, miközben az a nagyobb gyereket próbálja öltöztetni, nem úgy Ákos, aki először is eltűnik a fürdőszobában, összekeveri a fésűket és random megfésülködik egyik-másikkal, kinyomkodja a szappant,  kezet mos a vécében... vagy ezt már említettem egy másik kontextusban? Aztán elkezd még nála is kisebb testvéreket vegzálni. A kedvence egy babakocsis kicsilány, aki már reagálóképes, de még nem tud elszaladni. De simán leteper másfél-kétéves éves kisfiúkat is, szereti a gyerekeket, na.  Normális óvodai elfoglaltságai közé tartozik még, hogy bele-belaharap a deles gyerekeknek kikészített uzsonnákba, valamint szétbontja a faliújságot, erősen koncentrálva a gombosűkre, továbbá megpróbálja bezárni a vezetőnőt az irodájába, megérdemli, minek hagyja kint a kulcsot?!

A mai nap fontos eseménye még egyébként, hogy megkérdeztem az óvoda vezetőjétől, hogy mi újság, csak nincs valami fennakadás a gyerekek élelmezésében, hogy fél margarinos zsemlét adnak nekik uzsonnára, vagy fél almát háztartási keksszel, és napok óta nincs hús a kajában. Jeleztem, hogy nem számon kérek, vagy kritizálok, csak érdeklődöm, hogy minden rendben van-e. A vezetőnő kioktatott, hogy van hús az ételben, de ha lenne, akkor se eszik meg a gyerekek. Az étel jó és elég, és szándékosan kértek fél zsemlét, mert elég az egy óvodásnak, így is kidobják a felét. Akkor hazamentünk, út közben, ebéd után Borcsi megette az ovis uzsonnát, majd otthon még bevágott egy sonkás zsemlét, két gofrit gyümölcsjoghurttal, egy fél banánt, levezetésnek meg egy fél csomag gumicukrot. Ákos viszont, hiába kínáltam, nem volt hajlandó enni a spárgafőzelékből (gyümölcsnapot tart), mondjuk megértem, mert a rostok miatt úgy nézett ki, mintha Jabba orrából jött volna ki elébb, de belenyomtam a botmixert, hogy csapassa szét apróra, és akkor jó lett. Leglább holnap nem kell főznöm (keményítő nap).

Ja, és még szerintem említést érdemel, hogy mostanában olyan kis energikus lettem, hogy egyáltalán nem vágyom a délutáni szunyókálásra, cserébe este már nagyon.

Harmadik fogyókúrás nap, és a törés-zúzás (nem én voltam)

Hát az úgy volt, hogy reggel Ákos javaslatára ("hamamam" és irányba mutogatás) bementünk a kedvenc pékségünkbe, és jól bevásároltunk (szénhidrát nap). A sok cukortól biztos bepörgött a gyerek, vagy nem tudom, mi történhetett, de kitört belőle a másfél éves átlagot messze meghaladó rosszaság, ami azért nem kis teljesítmény még tőle sem. Volt a napnak egy olyan öt perce, amikor sikerrel elkergetett az őrület határáig, lássuk.

Úgy kezdődött, hogy harmincnyolcszor szóltam rá, hogy ne jöjjön ki mezítláb az erkélyre, mert megfázik, aztán okos enged alapon vittem ki neki cipőt, amiből viszont kilépett, de legalább továbbra is kint maradt. Akkor volt csak hajlandó bejönni, amikor megszimatolta, hogy vécére megyek, mert annál érdekesebb dolog nincs a világon. Kinyomkodta a szappant, megmosta a kezét a felmosóvízben, kardozott egy kicsit a vécékefével, aztán megpróbálta megtörölni a fenekemet, de mivel azt azért már mégsem kéne, csak a bugyimat törölgette belülről, én meg közben könyörögtem, hogy ne tegye. Amikor látta, hogy két másodperc múlva szét fog durranni a fejem a dühtől, akkor ráült a bilire, és aranyosan zümmögni kezdett a szájával, mintha pisilne, és akkor olyan cuki volt, hogy egy pillanat alatt elszállt a haragom, de aztán, kihasználva az enyhülést, egy laza mozdulattal kiborította a teniszlabdás kosarat, majd mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt az előszoba közepére, és magára húzta a hóttdzsuva szőnyeget, ami minden belépők koszát hivatott felszedni. Akkor elkezdtem énekelgeni, ami lehet, hogy már az őrület jele, de van benne rendszer, hogy:

"Bölcsi, bölcsi, bölcsi, bölcsi,
 Bölcsi, bölcsi, bölcsi, bölcsi..."

Abban a percben ez az egyszerű dalocska maradéktalanul kifejezte az érzelmeimet.

Ezután szerencsére telefonált a Pé, a gyerek meg ezt úgy értékelte, hogy most az átöltözés rész jön, úgyhogy neki is látott, levette a nadrágját, majd a zokniját és a pólóját, aztán mindezt szépen visszaadtam rá, nem, nem jön még az átöltözés. Aztán próbáltam rá feladni a cipőjét, amit háromszor vetetett le és adatott fel magára újból, ilyenkor azt kamuzza, hogy nyomja a lábát, ami egyébként a rendszeresen lefolytatott vizsgálataim szerint tökéletesen kizárt dolog. Szerintem csak kényszeres a gyerek.

Aztán kiléptünk a lakásból, és elkezdett visítani, hogy ő most a vezetőülésben akar az óvodáig utazni. Ugye nem vagyok túl szigorú anya, amiért nem engedtem? Valahogy benyomtam az ülésébe, becsatoltam (mi ezt így csináljuk, ez a módszerünk. Próbáltam a kivárásos és a lelkére beszélős, meg a figyelemelterelős megoldást is, aztán 35 perc elteltével benyomtam az ülésbe, és becsatoltam. Krokodilkönnyek húsz másodpercig.) Közben a kezébe adtam a kocsikulcsot, hogy örüljön, majd beültem a kocsiba, bekötöttem magam, hátra fordultam hozzá a kulcsért, amit a legkajánabb vigyorral a képén, lendületből odavágott a padlóra. Semmi baj, anya kicsatolja magát, kiszáll, megkerüli az autót, felszedi a kulcsot a padlóról, a gyerek közben fejbe rúgja, na mindegy, nem fényezem őt tovább, mert még a végén azt hiszitek, hogy elfogult vagyok a saját véremmel. Minden esetre két hét múlva bölcsődei beiratás jön, és ha nem megy másképp, én egyedülállóságot színlelek, és úgy paszírozom be a gyereket, de az én fejemen nem ugrál tovább, kivéve még úgy egy fél évet, szeptemberig.

Ami meg a fogyókúrát illeti, az nem érdekes, viszont megtudtam, hogy a liszttől ég a gyomrom, amit persze nem úgy kell érteni, hogy lisztet nyaltam marékszám, hanem kifinomultan, péksütemény formájában juttattam a szerveztbe. De az se segített, égett a gyomrom. Úgyhogy a szénhidrát nap az másképp lesz ezen túl, alighanem egy tábla Choceur Rum-Kokos-szal.

Ja, és Borcsival a következő beszélgetést folytattuk le délután:

B: - Anya, fürödhetek ma este együtt a Pojival?
K: (kezét dörzsölve) - Peeeeeersze! (így legalább egy órával hamarabb ágyba kerülsz, és nem kell kétszer nekifutni a fürdetésnek - gondolja anya).
B: - Olyan aranyos kis kukija van a Pojikának, úgy szeretek vele játszani.
K és Pé: (döbbent csönd, leesett állak) - ö, hát ez nem szokás. Mindenki a saját kukijával játszik. (ismét döbbent csönd, basszus, ilyet mondtam volna a gyerekemnek?)
B: (beleegyezőn) - Hát jó.

Ez a párbeszéd egyébként kb. öt perccel az után zajlott, hogy a szóban forgó aranyos kukijú kisfiú egy óvatlan pillanatban áthajolt a tányérján, ezután egy mellkasára tapadt vajas, és egy lekváros kenyérrel úgy gondolta, hogy mégsem eszik tovább, és békésen elindult a nappali irányába.

A fogyókúra második napján a tai-chiról is szó lesz

Tegnap óta, egy nap alatt fogytam egy kilót, úgyhogy jövő kedden találkozunk a Costes-ben egy degusztációs menü fölött. Ez most egy 8 napos diéta lesz, nem 90.

Na jó, ezt azért magam sem hiszem (csak remélem).

A második nap egy kicsit könnyebben ment, alighanem azért, mert volt mit ennem, ugyanis nem vetették rá magukat a diétás menümre felzabálási céllal a gyerekeim. Bár ha jobban belegondolok, mégis, csakhogy tanultam a tegnapi esetből, és egy egész kondér tárkonyos krumplifőzeléket főztem (keményítőnap), amiből én is jóllaktam (medvehagymával), és Ákos is felfalta egy kisebb hadsereg adagját bolognai szósz feltéttel, mert azt találtam neki a hűtőben. Majd pedig vacsorára is tárkonyos krumplifőzeléket kértek, de ezt én már nem láttam, mert akkor éppen tai-chizni voltam, ami állítólag mégiscsak egyféle sport, bár én a mozgást egy kicsit hiányolom belőle, az ugrabugrálást, meg a fizikai erőfeszítést, elég legyen csak annyit mondanom, hogy utcai ruhában űzzük, a többségnek esze ágába sincs átöltözni. Ebben például a ping-pongra hasonlít, meg abban is, hogy állítólag ügyesen javítja a reflexeket, bár nekem azt a ping-pong a hat évvel ezelőtti bacardicolás szimplakerti éjszakákon már elég szépen kigyúrta (próbáltatok már félrészegen ping-pongozni? na ugye!).

Akkor ez a post most átmegy tai-chis postba. Ilyenek ezek a postok, önálló életre kelnek mindig.

A kezdő csoportban vagyunk vagy negyvenen. Én, 36 évesen kimondottan a fiatalok közé tartozom, leginkább az anyukám korosztálya jár oda, de nem ám a fitt mamik (bár vannak páran, akik simán vernének engem bármilyen sportban, sőt szerintem narancsbőre sincs annak, akire én gondolok, igen, ő. Elképesztő.), hanem tényleg aranyos, joviális nagyanyók és nagyapók. Ugyanakkor tai-chiben semmiféle hátránnyal nem küzdenek rubintrékalédi hozzám képest, mert ők például figyelnek és komolyan veszik.

A tai-chi nekem sakk. Figyelni kell, gondolkodni, memorizálni. A tanfolyam közepe táján a 108 lépéses sorozatot asszem a 67.-ig tanultuk, én önállóan tudom a másodikig, de nem merem még megcsinálni egyedül. A frissen tanult lépéseket mindig tudom, aztán elszáll az egész mint fing az atmoszférába.   Namost annak ellenére, hogy nincs sikerélményem, hiányzik belőle a sport, valamint nem szorulok rá az egészségre gyakorolt pozitív határaira, kitartó vagyok és lelkes. Elmondom miért.

Mert lepasszolhatom közben a gyerekeimet.

Na jó, nem. Hanem azért, mert meg akarok tanulni tai-chizni. Az úgy volt, hogy vagy tíz évvel ezelőtt ment a művész mozikban a Balra a nap nyugszik c. Fésős András film, aminek a társ forgatókönyv írója egyébként Németh Gábor volt, de ez mindegy, a főszereplő viszont Szabó Győző. Ebben a filmben tűnt fel először (azóta persze ha belenézel egy pirítósba, az ő képe rajzolódik ki benne kábé), a filmet senki se látta, szerintem rajtam kívül maximum huszan, de én beleszerettem. Egy vak pasit játszott, és az egyik jelenetben Budapest fölött, a lakásának a teraszán tai-chizott. És akkor én elhatároztam, hogy ezt én is akarom, leszámítva a vakságot.

Négy évvel ezelőtt lett egy pici, de nagy tetőteraszos lakásom, ahol akár tai-chizni is lehet, kilátással a Budai hegyekre és a Szabadság-szoborra, pipa. Csakhogy ezzel párhuzamosan gyerekem is lett, úgyhogy a tai-chi tanfolyam elmaradt (addig meg ej, ráérünk arra még volt, meg a nem hajt a tatár, így szokott ez lenni.)

Aztán a tetőteraszosból elköltöztünk (bár megtartottuk, nyugdíjas éveinkre még jól jöhet, vagy a gyerekeknek, ha fiatalon szeretnének egy kicsit pesten élni), de sebaj, mert most megtanulok tai-chizni. Hogy majd amikor öreg leszek, de nem rozoga, mert addig is karban tartom magam tai-chival, ne kelljen kapkodni, meg agyérelmeszesedéssel és Alzheimer-kórral nekiállni megtanulni108 lépést, amire persze most is képtelen vagyok, de legalább most még sanszos. Szerencsére feltűnés nélkül újra lehet járni a kezdő tanfolyamot, mert nem óránként fizetünk, hanem havonta, közben meg all you can eat van, mármint átvitt értelemben természetesen, és nem áll ott egy kínai bácsi wokkal a kezében, vagy ilyesmi. Szóval akárhány edzésre bemehetünk egységnyi összegért, na. Csak a Pé bírja cérnával a gyereknevelést.

Egyébként nagyon vicces dolog a tai-chi, most tanultuk a szétválasztja a ló sörényét balról, illetve jobbról nevű lépéseket, jövő héten pedig a bájos hölgy a szövőszéknél elnevezésű jön, erre várok, amióta idejárok. A kedvencem a mintha becsukná a kaput, egyébként, de a viszi a tigrist a hegyre** is ütős. Van valami elkapja a tigris grabancát is, de azt hiszem, nem ez a korrekt, szabatos elnevezés.

Vissza a fogyókúrához.

Nagyon fontos fogykúrás intézkedésként kikapcsoltam a Facebook hírfolyamon a Malackarajt. Nem nagyon szeretném ugyanis látni a kívül ropogós, belül folyós csokifondantnak a vadiúj, tükörreflexes fotóapparáttal készült, szuperszexi képét.

A reggeli gyümölcsevést továbbra is jegelem, elég lesz két kávé is kicsi tejjel, mert nem akarok gyomorfekélyt, meg különben is, ha azon a kis tejen múlik, megette a fene az egészet, inkább maradok dagadt. Lemondtam a Choceur Rum-Kokos-ról, úgyhogy nyugton marad, elcsendesedik.

Most látom, kicsit karcos lett a stílusom.

A zöldsaláta szerepét továbbra is a medvehagyma tölti be, lassan a saját szagomat sem bírom, és ez nyilván a szociális érintkezést is megnehezíti, de most ezzel egyáltalán nem tudok törődni, legszívesebben ikeás ruszlit tolnék fehérjenapon, ha lehetne hozzá kenyeret enni, vagy hagymát hagymával, de most ez annyira nem is fontos, annak tükrében, hogy holnap viszont betolok egy pékségnyi buktát pogácsával (szénhidrát nap), sose értettem, mi ebben a 90 naposban a fogyókúra. Talán az, hogy küldetéstudatból le fogom róluk söpörni a porcukrot. Talán.

* én persze nyilván fel nem vinnék fel egy tigrist se a hegyre, tudjátok, hogy mekkora benga állat az? Ott dögöljön meg tőlem a völgyben. Szúr a szőre, és nyilván büdös is. De persze csak a fogyókúra beszél belőlem.

Az első fogyókúrás napról

Szörnyű volt, nekem elhihetitek, szörnyű!

Egy fogyókúrával töltött nap iszonyú hosszú tud lenni, ez abból is látszik, hogy ez ma a harmadik postom.

Úgy kezdődött, hogy a délelőtti gyümölcsevést kihagytam, mert az úgyis csak felizgatná a gyomornedveimet, különben is, döntsük el, hogy eszünk-e, vagy sem. A gyümölcsevés az nem evés, az nassolás, úgyhogy akkor inkább hagyjuk az egészet. Ezzel egészen jól el is voltam fél tizenkettőig, ami az új dél, Ákossal ugyanis akkor szoktunk ebédelni, hogy fél egyre tutira odaérjünk az oviba Borcsiért.

Azt ugye már írtam, hogy a kölkek felfalták a diétás menüm jórészét. A leves meg a mélyhűtőből jött, és csak most éreztem át igazán, hogy mennyire minden ízében tökéletes húslevest tudok én főzni. Még jó, hogy mindig lefagyasztottam a maradékot alaplének, majd most felélem.

Aztán jött a nagy kihívás, a délután, ami egy kínkeserves dolog, tekitve, hogy nálunk takkra hétkor van vacsora, erre vagyunk beállva pavlovilag, vagyis hét és fél órát kell kibírni evés nélkül, habár ebéd után fél órával már fel tudtam volna falni egy fél lovat. Vagy ménest. Háromkor meguzsonnáztattam a gyerekeket, ami úgy nézett ki, hogy megreszeltem nekik öt almát, plusz azt a felet, amit uzsonnára szánt az óvoda, megreszeltem nekik továbbá vagy tíz deka trappista sajtot, amit szintén betömtek, és akkor elégedettek voltak egy darabig. Nekem közben kopogott a szemem, kávét ittam és a fogamat csikorgattam, egyre ingerültebb lettem, bár ebben nyilván az is közrejátszott, hogy percenként felzendült az "anya, akkor most te vagy a Mózes, én pedig a Cippóra", valamint a "mikor megyünk már fagyizni?" Mivel azt tegnap beígértem. Így aztán olyan pimf hülyeségekkel, mint hogy anya fogyókúrázik, vagy hogy kint hirtelen mínusz öt fok lett, nem lehetett lemondani. Elzarándokoltunk tehát a csokigyárba, ahol a család megfagyizott, kivéve én, közben pedig vizuálisan konstatáltam, hogy a Harrer készült a húsvétra, kitett magáért,  de többet erről nem írok, csak ha fizetnek érte (ma pont nem vagyok abban a finoman utalgatós kedvemben).

Aztán végtelen kreativitásomban vacsorára kitaláltam nekik a tejbegrízt, amibe szerettem volna kókuszt tenni, de letiltották, aztán a mazsolát is letiltották, végül vaníliás cukorral kompenzáltam, meg cukorszivecskékkel.

Ez utóbbi egyáltalán nem volt tőlem önzetlen jócselekedet, hanem figyelemelterelésnek szántam, ugyanis az volt a terv, hogy amíg ők elszórakoznak a dekorral, addig nem veszik észre a húsomat, amit a biztonság kedvéért jól körülsáncoltam még medvehagymával is.

Hahaha. Észre vették, elkérték. Úgyhogy most a gyerekeknek van egy mogorva, de büdös anyjuk, jó kombináció ám ez, csak kicsit messze áll a kedves, mosolygós, púder illatú anyukától. Bár Bocsi szerint az arcom jó illatú, úgy látszik, a bőröm egész jól leszigeteli a medvehagyma szagát. Emellett még szót érdemel az is, hogy a kép lebuktató jellegű, mert látszik, hogy valójában délben nem fél centit hagytak meg a húsomból, hanem eggyel arrébb van a tizedesvessző, megvan az öt centi is, de higgyétek el nekem, egyáltalán nem tűnt annyinak, elégnek meg véletlen sem.

Most a fél karomat odaadnám egy tábla Choceur Rum-Kokosért.

Holnap keményítő nap, tárkonyos krumplifőzelékkel készülök, a biztonság kedvéért egy kisebb kondérnyi mennyiséggel, hátha ránk rohad az egész.

Update a fogyókúrához

Alighanem az a negyven deka sertésszűz nem lesz elég mára, mert Ákos az ebédnél beintett a spenótnak (pedig medvehagymát tettem bele), és csak a húst volt kedve megenni, úgy egy fél szűzpecsenyét.

Aztán hazajött Borcsi az óvodából, aki a lakásba lépve elkezdett szimatolni, majd keresgélni, végül kibökte, hogy hol a hús? Mondom, a sütőben, de - kérdeztem szégyenkezve, mégis reménykedve - te nem ebédeltél az oviban? Mi volt az ebéd?
- Cukros tészta és húsleves, de az enyémben nem volt hús, csak répa.
Aham. Végül is nem várhatom el az óvodától, hogy a fogyókúrámat támogassa azáltal, hogy megetetik a gyerekemet, és az nem veti rá magát ebéd után fél órával a diétás menümre, úgyhogy kitettem elé a húst lakmározni, szépen, falatkákra vágva, Ákos is evett még egy kicsit, aztán kidőltek, mint oroszlánfalka a zebra szétcincálása után, és példátlan módon egy perc alatt elaludtak.

Ennek is vannak előnyei, ugyebár.

Most pedig egy fél centi széles szűzérmével megyek neki az uzsonna nélküli vacsorának, mondtam én mindig, hogy nagyon hatásos ez a kilencvennapos diéta.

Demoralizáló poszt a fogyókúra kezdetéről

Most az van, hogy végtelen sajnálatomra mától fogyókúrázom. Úgy érzem magam, mint Casanova, aki, miután végigkefélte fél Franciaországot, cölibátust fogad hétfőtől, viszont az azt megelőző csütörtökön megtalálta élete szerelmét, de annyira, hogy feleségül is szándékozik venni. Choceur Rum-Kokos a neve, de most ez mindegy. Emellett itt van a grillszezon, a party-k időszaka, meg a húsvét, szóval Casanova rögtön úgy indít, hogy valaki tréfából pornónaptárt ragasztott az öltözőszekrénye ajtajának a belsejére. Még szerencse, hogy alaposan betárazott a szervezetem az ínséges időkre, tegnap még dugtunk pizzáztunk egy jólesőt.

Éppen ezért egy kicsit lehangolódtam, amikor eszembe jutott reggel, hogy mi vár rám mától, és természetesen már háromnegyed hétkor farkaséhes lettem, amikor ez normálisan csak olyan kilenc körül jön el. Szerintem emiatt iszom napi négy kávét, mert az első fogyókúrám idején, ami természetesen nem az első volt, hanem az első olyan, ami sikeresnek mondható, mert a végén kikötöttem 56 kilónál, ami a 168 centihez szép, szóval az első ilyen kilencvennapos fogyókúránál elkezdtem pótcselekvésileg kávét inni, mert azt szabad, és ráfüggtem. És a helyzet csak fokozódik, úgyhogy átmenetileg izgága dagi nő leszek.

Na, szóval 66,1 kilóról indul a visszaszámlálás, 58 a cél. Az a terv, hogy a húsvéti sonkát már a kaláccsal együtt fogom elfogyasztani, úgyhogy három hetem van nyolc kilót lefogyni, ami nyilván nem fog menni, úgyhogy vagy a kalács, vagy a sonka áttolódik egy másik napra. Mert ez egy szétválasztós diéta.

Gyümölcsnapot nem tartok, vagyis de, mindig megpróbálom, aztán délben feladom, vagyis életbe lép a soron következő fehérjenap. De végül is délig már fél siker. Igaz, hogy ebben a diétában délig amúgy is csak gyümölcsöt lehet enni, de legalább megpróbáltam.

Víznapról szó sem lehet. Nem vagyok én hal.

Most meg sül a sertésszűz, lemértem, pont negyven deka, az mára jó is lesz, na jó, Ákos is kap belőle, ha szépen kéri. Végtelen sajnálatomra a szalonnák most kimaradtak belőle a fokhagymák mellől. Zöldsalátának hozzá meg medvehagyma lesz, hehehe.

Ja, és még a motivációmat is le kell írni, hogy legyen hova fordulni, ha menet közben elfelejteném. Először is az a helyzet, hogy ha most, két évvel a gyerekem születése után se megy vissza a súlyom a lánykorira, akkor már alighanem soha. Valamint a ruhatáram állapotát elnézve épp itt az ideje egy alapos frissítésnek (újratelepítésnek), viszont erre a méretre egyáltalán nem akarok berendezkedni (vagy ezt már mondtam párszor?).
Ugyanitt újságíró, szöveggyártó munkát vállalok, Promod árszabás jeligére.

Borcsi puncsol

Én nagyon szeretem a kistestvéremet, a Pojikát. Olyan aranyos, mint az állat.

Egyébként ma reggel egy olyan dalt rögtönzött, aminek az volt a szövege, hogy

Spangli, spangli, spangli, spangli,
Spangli, spangli, spangli, spangli...

Na most erről tényleg nem tudom, hogy kitől tanulta. A ...mint az állatot még előfordulhat, hogy kiejtettem a számon, és ő egy nagyon fogékony kisgyerek. De spangliról soha nem beszélünk, mert kívül esik az érdeklődési körünkön, mint Tádzsikisztán az Európai Unión.

Érdeklődésemre, hogy kitől tanulta ezt a szót, kamuzott valamit egy ovistársáról, de eléggé nehezen tudom elképzelni, hogy igazat mondott, tekintve hogy a megnevezett kislány anyukája a minap, látva Ákos óvodai díszgyertya iránti nem szűnő érdeklődését, felajánlotta, hogy hoz neki otthonról egy ugyanolyat pirosban, sőt rajta van Szent család is. Köszönettel visszautasítottam, úgyis csak akkor érdekelné Ákost, ha nem lenne szabad a kezébe vennie. Valamint a napokban született meg a harmadik gyerekük, nem gondolnám, hogy éppen a spanglizáson törnék a fejüket. Úgyhogy ezt a kérdést aktuálisan még firtatom egy kicsit a Borcsinál.

Persze az is lehet, hogy a honi soit qui mal y pense esete forog fenn, vagyis a gyerek egy spárgáról énekel, csak én értem félre a szó jelentését.

Blogos dolog

Azt szeretném mondani, hogy megtaláltam a blgot, amit kerestem, itt van. Igaz, jelenleg nem felel meg a lefektetett kívánalmaknak, de egyrészt ez így van mindig a Tökéletes Pasival is, pedig az azért egy fontosabb választás, másrészt meg ez úgyis csak idő kérdése, mert majd megnőnek (megszületnek) a gyerekei, és visszamegy dolgozni, és akkor majd biztos arról is ír majd. Igaz, hogy akkor már késő lesz nekem, (mert mégiscsak előtte járok egy gyerekkel és legalább két évvel), de nem baj, mert ő legalább tényleg ír. Van, hogy naponta többször is. Halleluja.

És én most örülök. Olvassátok ti is Létező Pszichoblogját! (de csak suttyomban, nehogy megtudja, és változtasson a viselkedésén a megfigyelt személy.)

Update: Jaj, de jó, megtaláltam a dolgozó (na jó, most éppen frissen elbocsátott, de nekem az is érdekes, járhatok még ebben a cipőben) anyuka blogját is, tetszik.